2016. október 21., péntek

Las Puertas II. évad. 18. rész

Cris

  Sietősen indultam útnak az edzés befejeztével, hogy minél hamarabb Ana-nál lehessek. Már elhagytam a központ területét amikor megszólalt a telefonom.
 - Van egy kis gond - hallottam meg Bell aggódó hangját.
 - Mi történt?
 - Valahonnan megtudták, hogy itt vagyunk és ma megyünk haza, mert tele van velük a parkoló...
 - Kiről beszélsz? - kérdeztem, de közben a gyomrom összeszorult az idegességtől. 
 - Az újságírókról, a tévékről - sóhajtott feldúltan - mindenki itt van.
 - Bassza meg! - csúszott ki a számon miközben ököllel hatalmasat csaptam a kormánykerékre. - Ezt nem hiszem el! Honnan a fenéből bukkantak elő? Tuti, hogy valaki leadta a drótot nekik - dühöngtem hangosan, elfelejtkezve, hogy a vonal másik végén minden szavamat hallják. 
 - Ne idegeskedj! - kérte Bell kedvesen. - Már itt vannak és sajnos ez ellen nem tudunk semmit se tenni. Csak azért hívtalak, hogy ne gyere ide, mert akkor vérszemet kapnak...
 - De mi lesz veletek? - vágtam ingerülten a szavába. - Hogy keveredtek ki onnan?
 - Kimi itt van velünk - mondta ki azt, amitől nekem azonnal felment a pumpám. Persze, hogy ott van. Mostanában minden nyavalyás nap ott volt mellettük és akarva akaratlan észre vettem, hogy Ana már nem úgy tekint rá, mint régen. Mintha újra a férfit látná a finnben és nem azt a férget, aki elhagyta őket. Elfintorodtam. Az a szemét nekem köszönheti, hogy egyáltalán még szóba állnak vele. -  Most intézkedik, hogy kapjunk testőrséget és ha sikerül meggyőzni az igazgatót, akkor a mentőkijáraton keresztül ki tudnak minket csempészni - térített vissza komor gondolataim közül a menyasszonyom lágy hangja.  - Azt üzeni, hogy ne aggódj! Vigyázni fog ránk!
 - Én meg.... -, hogy kapja be és szívja torokra, fulladjon meg tőle, folytattam magamban a gondolatot, de nem mondtam ki hangosan, mert tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki. - Hívjatok, ha segítség kell! 
 - Reméljük nem lesz rá szükség - hallottam Ana hangján, hogy mosolyog. - Hamarosan találkozunk otthon - búcsúzott el, majd megszakította a hívást. 
 - És akkor végre minden olyan lesz, mint régen - mondtam bizakodva a visszapillantó tükörnek.


Ana

   - Mindjárt kijutunk - morogta a finn miközben Nicoval a karjai közt egy mentőautó felé igyekezett. Sietős léptekkel követtem őket. Meg sem lepődtem mikor a betegszállító hátuljából Mark vigyorgó feje bukkant fel egy pillanatra.
 - Siessetek! Minél hamarabb lelépünk, annál kisebb az esély, hogy rájönnek, átvágtuk őket.
Kezét megfogva, felléptem a mentőbe, majd engedelmesen helyet foglaltam Kimi és Nico mellett.
 - Ez olyan szexizsírkirály! - vigyorgott a fiunk csillogó tekintettel. - Tisztára, mint egy krimiben.
 - Egy - néztem rá összehúzott szemekkel -, te honnan tudod, hogy milyen egy krimi? Úgy emlékszem, hogy még kicsi vagy és nem nézhetsz ilyet! Kettő. Kitől tanultad ezt a kifejezést?
 - Marcitól - pislogott rám megszeppenve.
 - Azt hiszem el kell, hogy beszélgessek egy kicsit a bongyor fejűvel. Amúgy sem tetszik, hogy annyi focista van körülötte - mordult fel mellettem a pilóta.
 - Hagyd békén a barátaimat! - néztem rá mérgesen. Az egy dolog, hogy nekem is megfordult a fejemben a brazil barátom elszámoltatása, de másnak nem engedem meg, hogy bántsa őt. Marcelo ugyanúgy mellettem volt a baleset után, mint Iker, Sara, Mesut sőt, még Sergio is bejött meglátogatni minket, hogy erőt öntsön belém. A többi csapattagot már meg sem említem. Rengeteg jókívánság és ajándék várja Nicolát a szobájában. 
 - Fura lesz otthon - szaladt ki Nico száján.
 - Miért? Talán nem örülsz, hogy végre haza mehetsz? - néztem rá elképedve.
 - De igen, csak nem tudom, hogy Lina.... - sütötte le a szemeit.
 - Igen? Mi van vele? - kérdeztem kíváncsian.
 - Szóval, nem tudom, hiányoztam-e neki vagy örült, hogy egyedül lehet a szobában - halt el a hangja.
 - Jaj, te! - öleltem magamhoz a fejét miközben a könnyeimmel küszködtem. - Hogy jut ilyen butaság az eszedbe?
 - Mert ő nem jött be hozzám. Mindenki ott volt, még apa is, de ő nem - ejtette le a vállait szomorúan.
 - Nézz csak rám öcskös! - emelte fel a szöszke fejét az állánál fogva Kimi. - Senkinek nem hiányoztál úgy, mint neki. Érted? Az, hogy nem volt bent nálad az azért volt, mert még kicsi, akárcsak te és nem jó valakit úgy látni ahogy ő láthatott téged az első nap. Nagyon szeretett volna veled lenni, de mi nem engedtük, hogy így legyen.
 - Honnan tudod? - nézett rá reménykedve a kicsi.
 - Mert voltam nála és beszéltem vele - fúrta a tekintetét az enyémbe mialatt kiejtette a szavakat. Szégyenlősen sütöttem le a szemeimet. Egyrészt szégyelltem magam, hogy kevesebb figyelmet fordítottam a lányomra és elhanyagoltam, míg a kórházban voltam Nicola mellett, másrészt furán éreztem magam az átható, jeges kék szemektől amik úgy meredtek rám, mintha a lelkem mélyére látnának. Oda, ahol most hatalmas káosz uralkodott. 


Kimi 

   Örömömbe egy kis üröm is vegyült ahogy végre hazafelé tartottunk a kórházból. Boldog voltam, mert véget ért a rémálom és a fiam meggyógyult, de annak már cseppet sem örültem, hogy Ana újra a portugál közelében lesz. Amit keservesen elértem az utóbbi napokban, azt egy pillanat alatt lerombolhatja Ronaldo. Pedig már minden olyan jól alakult. Az együtt eltöltött idő közelebb hozta hozzám Bellt. Az apró simogatások, érintések amikkel néha tesztelni akartam, meghozták gyümölcsüket, mert láttam, hogyan reagált rá a teste és hogyan kísérelte meg leplezni az apró borzongásokat amik ilyenkor végig futottak rajta. Nap mint nap kaján vigyorral a képemen figyeltem hogyan próbálta elrejteni előlem az ágaskodó mellbimbóit amik egy-egy fülébe elsuttogott szótól majd kibökték a pólóját. Kívántam, majd megvesztem érte, de időközben rájöttem, hogy ez már nem csak erről szólt. Ahogy figyeltem milyen szeretettel bánt az ágyban magatehetetlenül fekvő fiunkkal, ahogy minden idejét feláldozta, hogy vele legyen, rájöttem, hogy szeretem. Soha életemben nem szerettem még így senkit és a tudat, hogy elveszíthetem egy bájgúnár miatt, teljesen elvette az eszemet. Akartam őt, ezerszer jobban, mint eddig és hajlandó voltam minden kis piszkos trükköt bevetni, csakhogy az enyém legyen örökre. 

2016. október 9., vasárnap

Las Puertas II. évad 17. rész

Ana

 - Döntened kell, vagy ő vagy én! - mutatott a finnre Cris miközben Junior és Lina ott álltak közöttük kisírt szemekkel.
 - Nem értem - ráztam meg a fejemet zavartan. - Miért kéne választanom? Hiszen mi együtt vagyunk - néztem rá megilletődve.
 - Nem, te hozzám tartozol! Kellesz nekem! - kapcsolódott be a vitába Kimi is és szigorú arcát felém fordította. - Nem akarom, hogy a közeletekben legyen! Ha őt választod, elviszem a gyerekeimet - nézett mérgesen a focistára.
Döbbenten meredtem a két férfira. Nem akartam elhinni, hogy ez történik.
 - Nos? - húzta fel a szemöldökét a portugál. - Kit választasz?
 - Én... - járattam a tekintetem a kettőjük közt. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pillanat mikor nem tudok dönteni. Az eszem azt súgta, hogy eddig is megvoltam a finn segítsége nélkül, de a szívem ellenkezett vele. Az elmúlt napok alatt, amikor is Nico ágya mellett virrasztottunk, valahogy közelebb kerültünk egymáshoz.
 - Anya én apát akarom! - szorította meg hirtelen valaki a kezemet. Ijedten kaptam a tekintetem a mellettem álló gyerekre.
 - Nico? - lágyította el az arcomat a fiam látványa..
 - Anya - nyöszörögte és kicsiny ujjai egyre erősebben szorították az enyémet .
Ijedten néztem az elmosódó arcára majd próbáltam utána kapni mikor egy hatalmas örvény magába szippantotta.
 - Anyuci - hallottam még mindig a fiam hangját az ébrenlét küszöbén. Szemeim hiper gyorsasággal nyitódtak ki és azonnal az ágyon fekvő alakra fókuszáltak.
 - Kicsim - kaptam remegő kezemet a szám elé, mert a hetekig csukva lévő kék szemek most zavartan meredtek a világra. - Életem - sírtam el magam a boldogságtól. Míg egyik kezemmel a szőke tincseket simítottam ki az arcából a másikkal a jelzőgombot nyomkodtam. - Köszönöm Istenem! - emeltem a tekintetemet egy pillanatra az ég felé, de aztán gyorsan visszavezettem a fiamra, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy felébredt.
 - Mi történt? - nyitott be Melanie nővér az arcomat fürkészve, de mikor meglátta az ébren lévő Nicot, elmosolyodott. - Ó, már éppen ideje volt fiatalúr! - dorgálta meg kedves szavakkal, de látszott rajta, hogy ő is örül a történteknek. - Megyek szólok a doktor úrnak - fordult sarkon és már el is tűnt a szobából.
Figyelmemet újra Nicora fordítottam aki közben engem nézett, hatalmasra nyílt szemekkel.
 - Anya - nyöszörögte rekedt hangon.
 - Csssh - csitítottam. - Még ne beszélj! Mindjárt jön a doktor bácsi és megvizsgál. Ne erőltesd a torkodat! - mosolyogtam rá boldogságtól csillogó szemekkel, de hiába. Nicola pont olyan makacs volt, mint Kimi.
 - Apa hol van? - kérdezte, de az erőlködéstől köhögni kezdett. Ijedten segítettem neki felülni, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárból megitattam.
 - Jobb már? - fektettem vissza óvatosan. Bólintott, de látszott rajta, hogy ettől a kevés mozgástól is elfáradt. - Pihenj! - simítottam végig az arcán miközben a szívem majd kiugrott az örömtől. Mielőtt azonban bármi mást is tehettem volna, kinyílt az ajtó és belépett rajta az orvos.
 - Úgy hallottam, hogy felébredt a mi kis lustaságunk - mosolygott ránk kedvesen. - Nos nézzük csak - nyúlt a vékonyka csuklóért, hogy ellenőrizze a pulzust. 
Annyi ideje voltam már a kórház "lakója", hogy minden mozdulatról tudtam, mi miért történik. Szótlanul kivártam, míg minden ilyenkor szokás vizsgálatot elvégzett az orvos és csak utána támadtam le a kérdéseimmel.
 - Minden rendben? Ugye most már nem fog vissza esni? Mikor vihetem haza?
 - Türelem - tette kezeit a vállamra a doki szélesen vigyorogva. - Most vegyen egy nagy lélegzetet és nyugodjon le.
 - Oké - fújtam ki a levegőt a tüdőmből lehunyt szemekkel. Éreztem, ahogy a nyugalom lassan átveszi a helyét az izgatottságnak.
 - Jobb már igaz? - nevetett fel Melanie nővér is miközben megigazgatta Nico párnáját és ágyneműjét.
 - Igen - mosolyodtam el végre tiszta szívből. Most, hogy a fiam felébredt, boldognak éreztem magam, de nem is akármennyire. Szívem szerint tele kiabáltam volna a folyosókat a jó hírrel. - El sem hiszem - lábadtak újra könnybe a szemeim.
 - Megmondtam, hogy amint itt lesz az ideje, felkel a kis kópé - mutatott jókedvűen az ágyra az orvos. - Az elsődleges vizsgálataim szerint semmi maradandó károsodást nem szenvedett. Ha minden flottul megy, akkor egy, maximum két nap és haza mehetnek.
 - Köszönöm - szorítottam meg a kezét a boldogságtól szinte megrészegülve. - Hallod ezt Kicsim? - fordultam a fiam felé. - Nem sokára haza megyünk. Lina és Juni már nagyon várnak.
Nico arcára kiült a régen látott csibészes mosolya amitől az anyai szívem az eddigieknél is gyorsabban kezdett verni. Elérzékenyülve néztem a vékonyka kezeit amikkel megpróbálta feljebb tornázni magát.
 - Apa is? - kérdezte, fel sem fogva, hogy ezzel milyen vihart kavart fel bennem. Az az idióta álom volt az oka mindennek. Miért vacilláltam? Mi tartott vissza attól, hogy Crist válasszam?
 - Ő is - szólalt meg egy rekedt, mély hang a hátam mögül. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam a finn érkezett meg. Nico arcára földöntúli boldogság ült ki amit szerintem semmi nem törölhetett le onnan.
 - Apuci! - nyújtotta ki vézna kis karjait Kimi felé, aki hiába próbált érzelemmentes arcot vágni, egy kósza könnycsepp végigszaladt az arcán.
 - Látom végre felébredtél - helyezte magát kényelembe az ágy szélén miközben magához ölelte a kis testet. - Még egyszer ilyet ne csinálj - dorgálta meg, de a hangja kicsit sem volt szigorú, inkább meghatottnak tűnt.
 - Azt hiszem én most megyek - veregette meg a vállamat az orvos barátságosan. - Előkészülök néhány vizsgálathoz és ha azok is megfelelő eredményeket mutatnak, akkor talán már holnap is haza mehet a nagylegény - vetett még egy utolsó pillantást az ágyra, majd Melanie nővérrel együtt elhagyták a szobát, hármasban hagyva minket.