2016. augusztus 27., szombat

Las Puertas II. évad 14. Rész

Cris

  Idegesen lépkedtem a folyosón, ami a már ismert kórteremhez vezetett. Két hete, hogy Nico balesetet szenvedett. Ana azóta őrizte a fia ágyát, és szinte csak fürdeni és enni állt fel mellőle. Hiába próbáltunk beszélni a fejével többen is - Iker, Marcelo, Sara, sőt még anya is - hajthatatlan maradt. Minden áldott nap mesélt a kicsinek, beszélt hozzá, mert meggyőződése volt, hogy Nicola mindent ért és hall, hiába van kómában. Egy idő után beletörődtünk és hagytuk, hogy azt tegye, amit akar.
 - Bocsánat - morogtam, miközben sietségemben neki mentem egy, a folyosón tébláboló alaknak.
 - Semmi gond. - Jött a válasz a férfitől, aki aztán hitetlenkedve ejtette ki a nevemet a száján. - Cristiano Ronaldo?
 - Nézze sajnálom, de most nincs se kedvem, se időm autogramot adni. - Szabadkoztam felé fordulva, de csodálkozva láttam, hogy kezeit felemelve jelezte, semmi ilyen nem volt szándékában. Aggódva pislogtam felé. Más se hiányzott volna, mint egy mitugrász firkász. Most nagyon nem lett volna jó, ha kirobban a médiacirkusz miattunk. Így is rengeteg pénzbe és energiába telt, hogy távol tartsuk az újságírókat Anától és a családunktól. - Mit akar?
 - Először is bemutatkozni - nézett rám a hideg kék szemeivel, amik furcsán ismerősnek tűntek, de egészen addig nem tudtam hova tenni, míg meg nem mondta a nevét. - Rami, Rami Raikkönen - nyújtotta felém a kezét, amit szájhúzással, de elfogadtam.
 - Úgy, szóval a nagy Raikkönen a testvérét küldi maga helyett? - bukott ki belőlem keserűen.
 - Nem tudja, hogy itt vagyok - sóhajtott fel a férfi, akinek az arcán átsuhanó fájdalom egy pillanatra szánakozást váltott ki belőlem, de csak addig, míg eszembe nem jutott, hogy mit tett a finn. A legnagyobb szarban hagyta itt Anabellt és a saját fiát. A gondolattól még a gyomrom is felfordult és a keserű epe marni kezdte a torkomat.
 - Akkor mégis mit akar?
 - Mi csak tegnap tudtuk meg, hogy mi történt - sütötte le a szemeit szomorúan. - Mark tegnap hívott fel, miután Kimi...
 - Ne! Nem akarom tudni, hogy mit csinált az a szemét! Ő a mi szemünkben halott! - emeltem fel a hangomat és az előttem állóra vetítettem ki az összes gyűlöletemet, amit a pilóta érdemelt volna.
 - Tudom, hogy nem éppen a legjobban viselkedett...
 - Nem a legjobban? - pislogtam Ramira, mint egy elmebetegre. - Itt hagyta Anát és Nicot. Egy szó nélkül lelépett - fakadtam ki dühösen.
 - Hagy magyarázzam meg! - szorult ökölbe a keze, ami azt jelezte, hogy ő is kezd kijönni a béketűrésből.
 - Mi van, ha nem akarom hallani?
 - Addig nem megyek el innen, míg te, vagy Ana meg nem hallgattok! - tért át a tegezésre.
Mivel nem akartam, hogy bármi is felkavarja Bell lelkivilágát, beleegyezően bólintottam.
 - Két percet kapsz.
 - Köszönöm. - Ereszkedett meg a válla a megkönnyebbüléstől. - Mint mondtam, Mark csak tegnap hívott fel minket, hogy mi történt. Azonnal gépre ültem és most itt vagyok...
 - De miért te, és miért nem a testvéred? - kotyogtam bele, nem túl udvariasan.
 - Mert... Mert Kimi nincs olyan állapotban - hajtotta le a fejét csüggedten.
 - Ezt hogy érted?
 - Azóta részeg, mióta eljött innen - vallotta be az igazságot Rami. - Mark szerint teljesen beszámíthatatlan lett. Ahogy felébred, iszik. Egészen addig, míg teljesen ki nem üti magát, pedig hidd el, nem kevés pia kell hozzá. Szétverte a szállodai szobáját, nem jelentkezett be a csapatánál...
 - Ne haragudj, de mi közöm nekem ehhez?
 - Hát nem érted? - kiáltott fel kétségbeesetten a finn.
 - Nem.
 - Annyira kiborult attól, hogy elveszti a fiát, hogy már semmi az égvilágon nem érdekli. Talán... - nézett rám könyörögve. - Talán te tudnál vele beszélni. Ránk nem hallgat, de te... Te ott vagy Ana mellett és...
 - Mi? - esett le a tantusz. - Azt akarod ezzel mondani, hogy ÉN beszéljek a fejével? És mond csak, miért is lenne az jó nekem? - tettem karba a kezeimet várakozón.
 - Nem tudom - halkult el a hangja, de mégis minden benne dúló érzelem kihallatszódott belőle. Az aggódás, a szeretet, amit a testvére iránt érzett, és a félelem, hogy nem tud tenni semmit érte. Hiába próbáltam megmakacsolni magam, nem ment, hiszen nekem is vannak testvéreim és én is mindent elkövetnék annak érdekében, hogy segíthessek rajtuk.
 - Van valami ötleted? - sóhajtottam fel lemondóan.
 - Tényleg segítenél?
 - Nem baszd meg, csak a számat jártatom! - forgattam meg a szemeimet.
 - Oké, nem kell mindjárt lenyelni - húzta halvány mosolyra a száját. Komolyan, ha nem Raikönnen lenne, egész megkedvelném a srácot. - Talán eljöhetnél és beszélhetnél vele...
 - Szerinted meghallgatna vagy egyáltalán szóba állna velem?
 - Passz - vonta meg a vállait. - Azt se tudom, hogy emlékszik-e rá, hogy ottjártam - komorult el hirtelen. - Meg... Megkérdezhetem, hogy Nico hogy van? - váltott hirtelen témát.
 - Változatlanul - válaszoltam az igazsághoz hűen.
 - És Ana? Hogy viseli?
 - Gondolom nem kell bemutatnom, milyen makacs. Mióta az öcséd lelépett, olyan, mint egy élő halott. Csak többszöri unszolásra eszik és iszik. Képes lenne napokig csak ülni és mesélni a kicsinek.
 - És Lina?
 - Magába zárkózott. Szinte alig beszél. Molly, Juni és az anyám próbálják felvidítani, nem túl nagy sikerrel. Szerintem csak akkor lesz jobban, ha Nico állapota is javul.
 - Van rá esély? - csillant fel a finn szeme. Nem tudom, mit mondott neki a testvére, vagy annak az edzője, de ahogy elnéztem az arcát, semmi jót.
 - A doki elmagyarázta, hogy már az is biztató, hogy nem romlott az állapota. A törései szépen gyógyulnak, de valamiért nem akar felkelni. Nem tudjuk, hogy mi történik a kis fejében, ami blokkolja az ébredést.
 - Istenem - sóhajtott fel Rami szomorúan. - Pedig olyan kicsi még.
 - Igen - bólintottam. - Értelmetlen ez az egész, ami történt vele.
Percekig álltunk a folyosó falának dőlve, egymás mellett, mint két jó barát, akik éppen buszra várnak. Néztük a kórtermekbe ki-be siető nővéreket, orvosokat.
 - Khm, mikor - köszörülte meg a torkát végül a finn -, szóval mikor lenne időd beszélni az idióta öcsémmel?
 Elgondolkodva néztem végig a reménykedve mustráló férfi arcán. Már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy találkozzak a pilótával, de nem akartam lelombozni az aggódó testvért, így minél gyorsabban túl akartam lenni a dolgon.
 - Akár most is, csak felejtsük már el a nagy Icemant! - ejtettem ki gúnyolódva a finn becenevét, majd hátra se nézve, elindultam a mélygarázsba az autómhoz.

2016. augusztus 12., péntek

Las Puertas II. évad 13.rész

Kimi
 
    - Gyere Jégember, elemezzük ki a mai telemetriai adatokat! - vágott hátba a mérnököm vigyorogva. Túlzó mozdulattal húztam el a számat, hagy lássa mennyire nincs kedvem hozzá.
 - Mit vétettem? - forgattam meg a szemeimet.
 - Úgy csinálsz, mintha a kivégzésedre hívnálak - csóválta meg a fejét. A nyelvemen volt egy frappáns válasz, de Mark hangja belém fojtotta a szót.
 - Kims! Kims! Ana az! - nyújtotta nekem a zenélő telefonomat. Gyors mozdulattal kaptam ki a kezéből, hiszen nem voltam hozzá szokva, hogy ő keressen engem. Fogadtam a hívást és kíváncsian vártam, mi késztette a nőt arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot.
 - Szia! - köszöntem nagy levegőt véve, ami azonnal meg is akadt bennem, mikor meghallottam Anabell elcsukló hangját.
 - Szia!... Azt hiszem, ide kellene jönnöd... Nico kórházban van - mondta, de a zokogástól szinte semmit nem értettem abból, amit mondott.
 - Hé-hé-hé! - próbáltam lenyugtatni a készüléken keresztül, de nem bírtam. Azt éreztem, hogy valami nagy baj történt a fiammal, de a teljesen kiborult Anából semmit nem tudtam kihúzni. - Légyszíves nyugodj meg és próbáld elmondani, hogy mi történt. Mi van Nicoval? Hallod? Ana? - kiáltottam elkeseredetten a telefonba.
 - Add ide nekem - hallottam meg egy férfi hangot a távolban, majd végre a fülemnél is. - Kimi, én Sergio Ramos vagyok, Ana egyik barátja...
 - Tudom, ki vagy! - csattantam fel idegesen, mert már nem bírtam tovább. -  Mi a fészkes fene történt Anával és mi van Nicoval?
 - Sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom, de Nicot baleset érte. Kiszaladt egy autó elé és nagyon csúnyán összetörte magát - az éteren keresztül is hallottam, ahogy Anabell még jobban zokogni kezdett.
 - Mi? Mikor? Hol? Mennyire? Ugye azért jól van? - záporoztak a kérdéseim a vonal túloldalán lévőre. A mellettem állók meredt szemekkel figyelték a beszélgetésünket, miközben a szívem több ütemet kihagyott és az ebédem éppen útirányt akart változtatni bennem. Meghallottam a focista sóhaját.
 - Ma délután történt. Mollyval voltak a játszótéren, amikor kitépte magát a kezéből és... Szóval megtörtént a baj.
 - De ugye nem? - tettem fel félve a kérdést de nem azt a választ kaptam, amiért imádkoztam.
 - Kimi, Nico hatalmas ütést kapott a fejére, kómában van és az orvosok sem tudják megmondani, hogy mikor ébred fel - halkult el Ramos hangja.
 - A picsába! - ordítottam fel és öklömmel belevágtam a falba. - És Ana? - bukott ki belőlem.
 - Nem viseli túl jól - sóhajtott fel újra a férfi. - Próbálta magát tartani, de mikor közölte vele az orvos, hogy nem tudja mi lesz, teljesen összetört. Ide tudsz jönni?
 - Persze - vágtam rá azonnal. - A legelső géppel indulok.
 - Rendben. Elküldöm a címet sms-ben.
 - Oké - préseltem ki magamból a szót - és Ramos...
 - Igen?
 - Köszönöm - nem válaszolt, csak kinyomta a hívást.
Néhány pillanatig csak szótlanul meredtem a már elnémult készülékre.
 - Kims - tette a kezét a karomra Mark aggódva. - Mi történt Nicoval?
 - Balesete volt - emeltem fel a könnyektől égő szemeimet. - Elütötte egy autó, oda kell mennem! - kaptam észbe.
 - De mi lesz a futammal? - pislogott rám a mérnököm ijedten.
 - Leszarom! A fiam fontosabb! - vetettem rá egy mérges pillantást, de úgy látszik nem hatott.
 - Ezt nem teheted! Muszáj itt maradnod - mondta egyre bátrabb hangon.
Viselkedésétől valami elpattant bennem és a grabancánál fogva a falhoz szorítottam.
 - Nico kómában fekszik. Még az orvosok sem tudják, hogy felébred-e valaha! - ordítottam két centire a pofájától. - Ne akard nekem megmondani, hogy mit csináljak! - engedtem el, mintha valami undorító dologhoz nyúltam volna. Hátat fordítottam neki és öles léptekkel elindultam a szobám felé. A remegő kezemtől a zár nem akart engedelmeskedni, így nemes egyszerűséggel berúgtam az ajtómat. Ölni lett volna kedvem. Elém kúszott Nico szöszke feje, huncut mosolya, amit lehet, hogy többet nem láthatok.
 - Ááááááááááááá! - ordítottam el magam és módszeresen lesöpörtem minden utamba akadó tárgyat a polcokról, asztalokról.
 - Hé! - szólalt meg Mark hangja a hátam mögül, mire megperdültem és villámló szemekkel meredtem rá. Nem tudtam volna elviselni még egy kioktatást anélkül, hogy ne verjem szét az illetőt. Még ha az a legjobb barátom is.- Ahelyett, hogy lerombolod a szobádat, inkább készülnöd kéne - nézett rám szigorúan. - Elintéztem, egy óra múlva indul a géped!
Ettől a mondattól lassan lecsillapodtam és végre gondolkodni is tudtam.
 - Kösz - bólintottam felé, majd előhúztam egy kisebb sporttáskát és beledobáltam néhány holmit, amikre úgy gondoltam, hogy szükségem lehet. Az éjjeliszekrény fiókjából kikerestem az útlevelemet, a bankkártyámat és a zsebembe csúsztattam.
 - Mehetünk? - kérdezte a barátom, de nem válaszoltam, csak elindultam ki a szobámból, végig a folyosón és ki az épületből. Hátra se néztem, hogy Mark követ-e, de nem lepődtem meg, mikor a garázsban álló egyik autó riasztója hangosan felpittyent. Kinyitottam a csomagtartóját és bedobtam a poggyászomat.
 - Én vezetek! - jelentette ki az edzőm, ellentmondást nem tűrő hangon. Én pedig nem ellenkeztem, mert minél előbb ki akartam jutni a gépemhez, ami eljuttat a kórházban fekvő fiamhoz.


Ana

    Köszönhetően annak az enyhe nyugtatónak, amit Sergio kért nekem az egyik nővértől, a könnyeim már elapadtak. Merev arccal simogattam a pici fiam kezét, aki egy hatalmas fehér ágyban feküdt és mindenféle gépek voltak körülötte. Olyan törékenynek tűnt a fején lévő hatalmas turbánnal, keze és a lába begipszelve, de legalább élt, és én eltökéltem, hogy ez így is marad. Nem fogom engedni neki, hogy feladja. 
 - Semmi baj, anya itt van veled, kicsim - suttogtam halkan. - Sőt, Lina, Molly és Sergio is itt van. Arra várnak, hogy felébredj! Ügyes kisfiú vagy, sikerülni fog - nyomtam apró puszit a kezére, majd tekintetemet az arcára emeltem. Olyan békésen aludt. Úgy nézett ki, mint egy összetört angyalka.
 Ijedten kaptam fel a fejemet a nyíló ajtó felé, de elég volt csak a zöld ruhából felém villanó szemekbe néznem, már tudtam kit rejt az öltözet. 
 - Kimi - nyögtem a nevét fájdalmasan, miközben felálltam, hogy azonnal a karjaiba zárhasson. Szükségem volt az ölelésére, hogy érezzem itt van velem és ő is segít ezen túljutni. 
 - Hogy van? - nézett a fiunkra, de közben nem engedett el. 
 - Beszéltél az orvossal? - emeltem fel a fejemet.
 - Igen - bólintott gondterhelten. - Mindent elmondott. 
Nehéz, komor csend ereszkedett közénk. Egymást átölelve álltunk és néztünk a kicsi testet, ami mozdulatlanul feküdt előttünk. 
 - Hogy történhetett ez? - szakadt ki a finn torkából a kérdés. Ahogy ránéztem, láttam amint a könnyek szép lassan csorognak végig az arcán.
 - Nem tudom - remegett meg a hangom. - Molly azt mondta, egyszerűen csak kitépte a kezét az övéből és át akart futni a túloldalra.
 - Nem értem, Nico nem ilyen - sóhajtott fel Kimi, majd a ruhája ujjával letörölte gyengeségének árulkodó jeleit. - Mindig olyan ügyesen jött velünk. Soha eszembe se jutna, hogy ilyet csinál - értetlenkedett.
 - Lina azt mondta... - sütöttem le a szemeimet, mert nem akartam látni a férfi arcát, mikor közlöm vele az igazságot.
 - Igen?
 - Azt mondta, hogy Nico téged látott és hozzád akart szaladni - csuklott el a hangom.
 - Jézusom - nyögött fel fájdalmasan a finn. - Az én hibám - jelentette ki néhány pillanat múlva.
 - Hogy lenne a te hibád? - kaptam fel a fejem. - Hiszen itt sem voltál. 
 - Akkor is az én hibám - engedte el a vállamat és lépett közelebb az ágyhoz. Összeszorult szívvel néztem, ahogy mutatóujjával óvatosan végig simít a fia arcán.
 - Ez hülyeség - álltam mellé és kezemet a karjára tettem. Éreztem, ahogy az izmok megmerevednek az érintésemtől. 
 - Nem - csóválta meg a fejét. - Miattam van. Ha nem megyek utánad és nem jövök rá, hogy ők vannak, akkor most nem történt volna ez - mutatott körbe a szobában. Olyan elkeseredettnek tűnt. - Mindent elcsesztem - suttogta a szoba csendjébe, majd szó nélkül elindult a kijárathoz. A döbbenettől se mozdulni, se szólni nem tudtam. 
 - Bocsáss meg! - nézett vissza rám az ajtóból, mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Ahogy felfogtam, mit mondott, lábaim megrogytak és lehuppantam az ágy mellett álló székre. Soha nem hittem volna, hogy ilyen ürességet hagy maga után.