Las Puertas II. évad 20. rész

Cris

Birtoklón öleltem át a nőt aki mellettem állt és megszeppenve pislogott a vakuk fényében. Tegnap ahogy hazaértünk, beszéltem Jorgeval aki mára össze is hozott gyorsba egy sajtótájékoztatót.

A kérdések özönén már túl voltunk, már csak a fényképezkedés volt hátra. A boldogságtól majd szét repedt a mellkasom, végre mindenkinek elmondhatom, megmutathatom, hogy ő az enyém. Újabb csókot nyomtam az ajkaira, a nap folyamán már meg sem tudom számolni, hányadikat.

 - Elfáradtál? - kérdeztem halkan mire bólintott. Elkomolyodtam, kezét megfogva bejelentettem, hogy most van vége a bulinak. Magam után húztam és ahogy beértünk egy elszeparált helységbe, ledobtam magam egy kanapéra majd az ölembe ültettem. Testét az enyémhez szorítottam, arcomat a hajába fúrtam és mélyeket lélegeztem abból az illatból ami már az első pillanattól kezdve elbódított. Nem beszéltünk csak némán öleltük egymást. Soha nem éreztem még ekkora nyugalmat. Tudtam, hogy ennek Ana az oka, hiszen végre megtaláltam azt a nőt aki mellett le szeretném élni az életemet.

 - Nagyon rossz volt? - kérdeztem, megtörve a csendet.

 - Inkább csak fárasztó - nyögte miközben még jobban befészkelte magát az ölembe. Férfiasságom azonnal érzékelte őt. - Hogy tudod te ezt folyton elviselni?

 - Valamit valamiért - vontam meg a vállamat. - Amúgy meg már megszoktam - bújtattam be az ujjaimat a pólója alá és cirógattam meg ellazulva az oldalát.

 - Cris - sóhajtott fel rekedten amiből levettem, hogy ő is ugyanúgy kíván engem, ahogy én őt.

Felemeltem az állát, hogy elveszhessek gyönyörű íriszei tengerében. Némán néztünk farkasszemet amit végül én törtem meg, hogy ajkaira hajolva megízlelhessem azt a mennyei csemegét amiből soha nem volt elég. Percek, talán órák is elteltek így csókolózva mikor megjelent Jorge.

 - Á, hát itt vagytok szerelmes madárkáim!? - vigyorgott szélesen. - Már azt hittem leléptetek. Na mindegy is, csak jöttem szólni, hogy a piócák megunták a várakozást, tiszta a környék, mehettek haza - csapta össze a tenyereit.

 - Köszi - segítettem fel Anát aki lesütött szemekkel állt mellettem. Imádtam benne ezt a kettősséget. Hol egy csábító nő volt, hol egy kislány.

 - De azt ugye tudod, hogy nem úsztátok meg ilyen könnyen?

 - Hogy érted? - hallgattam értetlenkedve menedzserem szavait.

 - Ahogy mondom. Sandra leszedi a fejedet, ha nem jöttök el valamelyik nap vacsorára - vigyorogta el magát. - Rettentő dühös, hogy csak most avattál be minket a terveidbe.

 - Mond meg neki, hogy bocsánat, de én nem szerettem volna, ha kitudódik - előzött meg a válaszadással Anabell.

 - Megértem - bólintott Jorge. - Nem könnyű állandó rivaldafényben élni, főleg ha nem vagy hozzá szokva. - Ráadásul ez nálad kétszeresen is igaz - nézett a menyasszonyomra.

 - Befejezted! - dörrentem rá idegesen mikor megértettem a szavai mögött húzódó értelmet.

 - Nyugi! - simított végig a karomon Ana. - Sajnos igaza van - húzta el a száját. - Egy darabig miattad és Kimi miatt is céltábla leszek, de reméljük, hogy gyorsan ránk unnak. Ahogy valamelyik celeb csinál valami hülyeséget, azonnal elfelejtenek minket.

 - A remény hal meg utoljára - viccelődött Mendes amit nem vettem jó néven és gyilkos pillantást küldtem felé. Feltett kezeivel jelezte, hogy befejezte végre az idióta poénjait.

Kimi

Galacsinná gyűrve dobtam el az újságot majd öklömmel a home falába ütöttem.

 - Hé! - kiáltott rám Mark. - Mi a fenét művelsz? Nem lenne jó, ha a futam előtt lesérülnél. Mi borított ki ennyire? - pislogott kérdőn elkínzott arcomra.

 - Ana férjhez megy ahhoz a... - nem tudtam befejezni, mert a szavak egyszerre akartak feltörni a torkomból és ettől majdnem megfulladtam.

 - Ő mondta?

 - Nem - csóváltam meg lemondóan a fejemet.

 - Akkor lehet, hogy nem is...

 - Az összes újság ezzel van tele! - ordítottam le szegény fejét. - Tegnap lenyilatkozták. Ott van fehéren-feketén! Sőt, még egy gyönyörű kép is van róluk - dünnyögtem csalódottan. Leültem a kanapémra és fejemet lógatva próbáltam lehiggadni.

 Pedig már annyira jól alakult minden. Egyre többet voltam a gyerekekkel és persze így Bellel is. Éreztem, ahogy újra működni kezdett köztünk a kémia.

 - Hű! - lepődött meg Mark miközben kisimította a jobb sorsra érdemes papírlapokat. - Egyet azért szögezzünk le, nagyon jól néznek ki egymás mellett.

 - Kösz! Mond, te mégis kivel vagy?

 - Egyértelmű, hogy veled, de az igazság akkor is ez - vonta meg a vállát. - A portugál egy jóképű pasi, Ana pedig egy gyönyörű nő. Kíváncsi lennék a gyerekeikre. Ha neked ilyen szépségeket szült, akkor......

 - Kifelé! - ordítottam rá torkom szakadtából miközben az ajtóra mutattam. - Takarodj innen!

 - Oké, oké. Én csak elmondtam a véleményemet. már azt sem szabad? - háborgott.

 - Minek nekem ellenség, ha ilyen barátaim vannak? - nyögtem fel miután becsukódott mögötte az ajtó, de azonnal ki is nyílt.

 - Mi nem volt érthető abból, hogy nem akarlak látni? - meredtem rá haragosan.

 - Csak szólni akartam, hogy tíz perc múlva az autódban kell lenned - mondta majd megbántottan elkullogott.

 - Még ez is - sóhajtottam fel.

Nem tudtam és nem is akartam beletörődni a dologba. Szentül megfogadtam, hogy megkaparintom Anát a portugál elől.

 - Törd a fejed! - szorítottam össze a szemeimet a koncentrálástól. Kellett egy terv. Egy terv amivel elhappolhatnám Ronaldo elől a nőt. Az időmérő kezdetéig nem jutott eszembe semmi értékelhető, így borús hangulatban ültem a kormány mögé és vezettem le a köröket. Az autóm is szar volt így könyvelhető volt, hogy a mezőny végén végzek. Amint befejeztem a kőrözést, kiszálltam az autómból és a sisakomat kezembe véve elindultam a pihenőmbe. Útközben a szerelők mellett sétáltam el és ekkor megütötte a fülemet egy mondat.

 - Eljátszottam neki a haldoklót - röhögött fel az egyikük.

 - És bevált?

 - Szerinted? Átjött, főzött rám, ápolt, segített fürdeni és a végén.... - vigyorgott sejtelmesen a szőke barátjára a barna srác.

 - Sikerült meghúznod? - tátotta el a száját a másik.

 - Kérdés volt? Egész éjjel dolgoztam rajta.

 - Nem is gyanakodott, hogy ilyen gyorsan meggyógyultál? - hitetlenkedett a szőke.

 - Bekamuztam, hogy jót tett a testmozgás, kiégette belőlem a bacikat.

 - Baszott mázlista vagy - veregette hátba a barátja amit én is szívesen megtettem volna. Hatalmas vigyorral az arcomon hagytam magukra a szerelőket. Szó szerint belebotlottam a tökéletes megoldásba. 

Las Puertas II. évad 19. rész

Ana

 Már egy hete, hogy végre hazajöhettünk a kórházból. Lassan minden visszaállt körülöttünk a régi kerékvágásba és Nico viselkedéséből sem lehetne rájönni, hogy nem olyan rég még kómában feküdt egy kórházi ágyon. Ugyanolyan örökmozgó, jókedélyű, mint volt. Talán annyi a különbség, hogy ő és Lina még jobban ragaszkodtak egymáshoz. Szinte el sem engedték a másik kezét egész nap.

 - Baj van! - szólt bele a telefonba Molly, amitől nekem azonnal felgyorsult a pulzusom.

 - Mi történt?

 - Itt állok a gyerekekkel a bevásárlás kellős közepén és nem tudok kimenni az ajtón, mert mindenhol firkászok vannak.

 - Miiii? - pattantam fel a székemből. - Hogyan lehetséges ez? Pedig annyira figyeltünk rá, hogy nyom nélkül lépjünk le a kórházból - túrtam a hajamba.

 - Én sem tudom, hogy történt. Az egyik pillanatban még senki nem volt itt, most meg százával nyüzsögnek és várják, hogy kimenjünk.

 - Biztos, hogy ti vagytok a célpont? Nincs valami másik híresség is a közelben? - kérdeztem reménykedve.

 - Sajnos nincs. Annyit tudtam tenni, hogy beszéltem az igazgatóval, aki volt olyan kedves és felajánlotta az irodáját, hogy itt meghúzhassuk magunkat - sóhajtott fel -, de nem maradhatunk itt a végtelenségig.

 - Igazad van - járkáltam fel alá az irodámba. - Megpróbálok beszélni Crissel, hátha tud segíteni. Addig légyszíves ne mozduljatok semerre.

 - Anabell! Nyugodj meg, sehova sem megyünk innen! - horkantott fel Molly sértődötten.

 - Bocsánat - nyögtem ki elszégyellve magam. - Tudom, hogy vigyázol rájuk.

 - És Bell - szólalt meg zavartan.

 - Igen? - kérdeztem rosszat sejtve.

 - Dolores megkért, hogy hozzam el magammal Junit is, amíg elintézi a dolgait. Sajnálom.

 - Istenem! - emeltem az égre a pillantásomat. - Már csak ez hiányzott.

Miután bontottam a vonalat, azonnal hívtam a portugált.

 - Mondjad Kicsim! - hallottam meg megnyugtató hangját, amitől máris egy fokkal jobban éreztem magam.

 - Szia! Azért hívlak, mert segítség kellene...

 - Gond van? - vágott idegesen a szavamba. - Ana? Mi történt?

 - Ha szóhoz jutok, elmondom - forgattam meg a szemeimet.

 - Oké, befogtam. Mondhatod.

 - Molly és a gyerekek beragadtak az egyik áruházba, mert körbe vették őket az újságírók - hadartam el egy szuszra.

 - Azt hogy a francba? - akadt ki. - Hogy a picsába találták meg őket?

 - Nem tudom. De Cris, Juni is velük van...

 - A kurva életbe! - káromkodott hatalmasat a portugál. - Mi a fenének kellett magával vinnie?

 - Hé! - szóltam rá. - Anyukád kérte, hogy vigyázzon rá amíg ő a dolgai után szaladgál. Molly csak segített. Senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle - magyaráztam, miközben próbáltam titkolni, mennyire rosszul estek a szavai.

 - Igen, igazad van - higgadt le hirtelen. - Hol vagy most? - váltott témát hirtelen.

 - Az étteremben. Miért?

 - Oda megyek érted és majd együtt kihozzuk őket.

 - De Cris..... akkor megtudják, hogy mi... - rogytam le az asztalom szélére.

 - Leszarom! Már épp itt az ideje, hogy kiderüljön, hogy te az enyém vagy! - csapta rám a telefont.

Értetlenül pislogtam a kezemben tartott készülékre. Fogalmam sem volt róla, hogy mi üthetett a barátomba.

Cris

  Idegesen, őrült manőverekkel jutottam el az étteremig. A parkolóban leállítottam a motort és a kormányra hajolva, mélyeket lélegezve próbáltam összeszedni magam. Az elmúlt percekben nem tudtam racionálisan gondolkodni. Nem értettem, hogy Bell miért ódzkodik ennyire a nyilvánosságtól, velem. Bezzeg a finnel simán felvállalta magát amikor kibukott, hogy ő a gyerekek apja. A féltékenység keserű íze tolult fel a torkomon. Utáltam, hogy ennyire odavagyok érte. Más nőt már rég kidobtam volna, de Anát nem. Szerelmes voltam ebbe a végzet asszonyába.

A kocsi ajtajának nyitódására kaptam fel a fejemet.

 - Szia! - pislogott rám bűnbánó, angyali arccal amitől azonnal elfelejtettem minden rosszat ami az elmúlt percekben a gondolataimban járt. 

 - Szia Kicsim! - nyomtam forró csókot az ajkaira. - Felkészültél?

 - Nem igazán - mosolyodott el halványan -, de menjünk. Lesz még ott valaki? - tördelte idegesen a kezét.

 - Igen - bólogattam - Carlos és az emberei már biztosítják a helyszínt.

 - Az jó - suttogta elhaló hangon. - Nem szeretném, ha valami baja lenne a gyerekeknek. Nincsenek ők ehhez hozzászokva - bámult ki az ablakon elveszett tekintettel amitől a védelmező ösztönöm azonnal beindult. Senkinek nem fogom megengedni, hogy bántsa őt vagy a gyerekeit. 

Az út további percei némán teltek el. 

 - A picsába! - szaladt ki a számon mikor megláttam az áruházat szabályosan elárasztó sajtósokat. - Azért kíváncsi lennék, honnan tudták meg, hogy itt vannak a gyerekek? - morogtam magam elé. 

 - Arra én is - sóhajtott fel Ana.

Amint leparkoltam az autóval, Carlos és az emberei azonnal körül vettek és egy szűk kört alkotva kísértek minket a bejárathoz. Bell úgy szorította az ujjaimat, mint egy kisgyerek aki nem szeretne elveszni a város forgatagában. Ahogy közelebb értünk, a piócák felismertek minket és a vakuk őrült villogásba kezdtek. Kérdések záporoztak felénk, de mi nem válaszoltunk, csak igyekeztünk minél előbb bejutni a gyerekeinkhez. Az igazgatói irodába belépve megláttam Mollyt, aki sápadtan, szintén kezét tördelve nézett kifelé az ablakon, míg a kicsik az asztalnál rajzoltak.

 - Á, seňor Ronaldo - sietett felém egy idősebb úr, akiről feltételeztem, hogy az áruház igazgatója. Bemutatkozásából ez ki is derült.  - Javier López vagyok, ennek a kócerájnak a vezetője.

Elmosolyodtam a közvetlen stílustól. 

 - Köszönöm, hogy megengedte, hogy a családom itt húzza meg magát - biccentettem. 

 - A családja? Ó...- kerekedtek el a szemei, de volt olyan diszkrét, hogy nem folytatta.

 - Apa! Apa! - pattant fel a fiam a székéből mikor végre észrevett. - Nézd mit rajzoltam! - nyomta az arcomba az ákom-bákomokkal telefirkált lapját. 

 - Nagyon ügyes vagy - simogattam meg a fejét, de közben Anát néztem ahogy magához öleli az ikreket. 

 - Cris - szólított meg Carlos. - Ideje lenne elindulni, mert egyre nehezebb lesz féken tartani a tömeget - jelentette ki. 

 - Rendben - bólintottam, majd újra megköszöntem az igazgató segítségét.

Juniort és az ikreket egy-egy biztonsági ember vette a karjai közé és bár láttam Bellen, hogy egy cseppet sem tetszik neki a helyzet, nem szólt egy szót sem. Átöleltem a derekát és magam előtt tolva, a testemmel védve vezettem ki a tömegbe. Míg a piócák velünk foglalkoztak, a biztonságiak csendben kimenekítették a gyerekeket. 

 - Mióta vannak együtt?

 - Mikor találkoztak először?

 - Ő Raikkönen volt nője?

 - Nem zavarja, hogy a barátnőjének mástól van gyereke?

 - Juniornak lesz testvére?

 - Ana, milyen érzés két ekkora névvel ágyba bújni?

Nem lepődtem meg, hogy kiderítették Bell személyazonosságát. A kérdéseik viszont egyre jobban felhúztak. Nem akartam válaszolni nekik, de nem hagyhattam, hogy a mellettem egyre jobban reszkető nőt bemocskolják. 

 - Ülj be! - fordultam felé, aki hálás tekintettel nézett vissza rám. Megnyugvással töltött el mikor végre rácsuktam az autó ajtaját. 

 - Cristiano, nyilatkozna kérem!? 

 - Csak egy mondatot! 

 - Szereti a hölgyet vagy csak egy újabb trófea?- nyomták az arcomba a mikrofonjaikat, diktafonjaikat. Lesújtó pillantással néztem végig rajtuk. 

 - Először és utoljára fogok nyilatkozni a kapcsolatomról - jelentettem ki és szavaimat néma csend fogadta. Tudták, hogy most valami olyan fog történni amiről nem szabad lemaradniuk. - Anabell és én már régóta együtt vagyunk, de nem szerettük volna ezt nyilvánosságra hozni. Szerettük volna megóvni a magánéletünket önöktől, de persze ez lehetetlen - húztam el a számat mire halk kuncogás volt a válasz. - Igen, ő Kimi Raikkönen gyermekeinek az anyja, de ez cseppet sem érdekelt sem most, sem máskor. Mióta megismertem, a világ sokkal szebb hely lett számomra, de a legfontosabb, hogy  Junior is megszerette őt is és a gyerekeket is. Mi egy ideje már egy család vagyunk, ez csak önöknek újdonság. De legyenek szívesek megérteni, hogy eddig se és ezután sem szeretnénk a nyilvánosság előtt élni. Kérem azt is vegyék figyelembe, hogy itt most nem csak rólunk, hanem három kisgyerek életéről is szó van ezért szeretném, ha ezentúl nem kéne bujkálva sétálniuk, ha a városba jönnek. Remélem megértik a kérésemet, ha nem akkor a bíróságon találkozunk! - néztem fenyegetően végig a tömegen, hogy tudják komolyan gondolom. -  Minden jót kívánok, de most szeretnénk végre hazamenni a gyerekekhez - nyitottam ki az ajtómat, hogy beüljek Bell mellé, de egy pofátlan kérdés megállított.

 - Nem fél attól, hogy Raikkönen visszahódítja a barátnőjét? Végül is ő a gyerekei apja, és ha belegondolunk a finnek is rengeteg pénze van...

 - Nem, nem félek ettől - vetettem gyilkos tekintetet a kérdezőre.

 - Mitől ilyen magabiztos? - vigyorgott rám cinikusan a barna hajú hölgy, aki már nem egyszer próbált bejutni az ágyamba, persze zéró sikerrel. 

 - Talán attól, hogy szeretem és ő is engem, bár gondolom ez a fogalom magának ismeretlen - húztam el a számat gúnyosan. - De ami a legfontosabb, hogy Anabell nem csak a barátnőm, hanem már hónapok óta a menyasszonyom és ha minden jól megy néhány hét múlva a feleségem lesz - vágtam a képébe és kárörvendve figyeltem ahogy levegőért kapkodva belé fagyott a szó. 

Sajnos előbb járt a szám, mint az eszem és nem gondoltam a bejelentésem után kitörő káoszra, pedig sejthettem volna, hogy hatalmas lavinát indítok el vele. Alig tudtam beugrani az autóba, majd lépésben araszoltam ki a tömegből, hogy végre megszabaduljak a minket körülvevő cirkusztól. 

Mikor végre magunk mögött hagytuk a parkolót és a tömeget, óvatosan oldalra pillantottam, hogy lássam Ana reakcióját. Nem akartam, hogy úgy érezze, elárultam.

 - Sajnálom - bukott ki belőlem mikor megláttam sápadt arcát. - Én csak...

 - Tudom, hogy engem akartál védeni - vágott a szavamba és megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végig simított a karomon. - Köszönöm - mosolyodott el halványan, majd az arcomhoz érintette az ajkát. Olyan heves vágy kapott el ettől az egyszerű gesztustól, hogy alig tudtam a vezetésre koncentrálni. Akartam Anát, testestül-lelkestül.  

 - Viszont ez az esküvő téma - nevette el magát idegesen.

 - Miért? Én komolyan gondoltam - szuggeráltam őt egy piros lámpánál állva. - Szeretném, ha minél hamarabb Seňora Aveiro lennél.

 - Cris, én... - kerekedtek el és lábadtak könnybe a gyönyörű szemei. 

 - Nem mondj semmit - kértem lemondóan, majd mégis felülkerekedett bennem a vágy, hogy örökre magaménak tudjam. - Vagy tudod mit? Mondj igent! Mond, hogy amint lehet hozzám jössz feleségül - könyörögtem, mint egy kisgyerek.

Néhány pillanatig azt hittem összedől a világ ahogy ajkait összeszorítva némán maga elé meredt, de aztán felém fordult és szemeiből ugyanazt azt olvastam ki, amit én éreztem iránta. 

 - Igen - súgta kedvesen - hozzád megyek!

Nem haboztam egy pillanatig sem. Számat az övére szorítottam és minden érzésemet, szerelmemet beleadtam abba a csókba aminek csak a mögöttünk türelmetlenül dudáló kocsisor vetett véget.

Las Puertas II. évad. 18. rész

Cris

  Sietősen indultam útnak az edzés befejeztével, hogy minél hamarabb Ana-nál lehessek. Már elhagytam a központ területét amikor megszólalt a telefonom.

 - Van egy kis gond - hallottam meg Bell aggódó hangját.

 - Mi történt?

 - Valahonnan megtudták, hogy itt vagyunk és ma megyünk haza, mert tele van velük a parkoló...

 - Kiről beszélsz? - kérdeztem, de közben a gyomrom összeszorult az idegességtől. 

 - Az újságírókról, a tévékről - sóhajtott feldúltan - mindenki itt van.

 - Bassza meg! - csúszott ki a számon miközben ököllel hatalmasat csaptam a kormánykerékre. - Ezt nem hiszem el! Honnan a fenéből bukkantak elő? Tuti, hogy valaki leadta a drótot nekik - dühöngtem hangosan, elfelejtkezve, hogy a vonal másik végén minden szavamat hallják. 

 - Ne idegeskedj! - kérte Bell kedvesen. - Már itt vannak és sajnos ez ellen nem tudunk semmit se tenni. Csak azért hívtalak, hogy ne gyere ide, mert akkor vérszemet kapnak...

 - De mi lesz veletek? - vágtam ingerülten a szavába. - Hogy keveredtek ki onnan?

 - Kimi itt van velünk - mondta ki azt, amitől nekem azonnal felment a pumpám. Persze, hogy ott van. Mostanában minden nyavalyás nap ott volt mellettük és akarva akaratlan észre vettem, hogy Ana már nem úgy tekint rá, mint régen. Mintha újra a férfit látná a finnben és nem azt a férget, aki elhagyta őket. Elfintorodtam. Az a szemét nekem köszönheti, hogy egyáltalán még szóba állnak vele. -  Most intézkedik, hogy kapjunk testőrséget és ha sikerül meggyőzni az igazgatót, akkor a mentőkijáraton keresztül ki tudnak minket csempészni - térített vissza komor gondolataim közül a menyasszonyom lágy hangja.  - Azt üzeni, hogy ne aggódj! Vigyázni fog ránk!

 - Én meg.... -, hogy kapja be és szívja torokra, fulladjon meg tőle, folytattam magamban a gondolatot, de nem mondtam ki hangosan, mert tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki. - Hívjatok, ha segítség kell! 

 - Reméljük nem lesz rá szükség - hallottam Ana hangján, hogy mosolyog. - Hamarosan találkozunk otthon - búcsúzott el, majd megszakította a hívást. 

 - És akkor végre minden olyan lesz, mint régen - mondtam bizakodva a visszapillantó tükörnek.

Ana

   - Mindjárt kijutunk - morogta a finn miközben Nicoval a karjai közt egy mentőautó felé igyekezett. Sietős léptekkel követtem őket. Meg sem lepődtem mikor a betegszállító hátuljából Mark vigyorgó feje bukkant fel egy pillanatra.

 - Siessetek! Minél hamarabb lelépünk, annál kisebb az esély, hogy rájönnek, átvágtuk őket.

Kezét megfogva, felléptem a mentőbe, majd engedelmesen helyet foglaltam Kimi és Nico mellett.

 - Ez olyan szexizsírkirály! - vigyorgott a fiunk csillogó tekintettel. - Tisztára, mint egy krimiben.

 - Egy - néztem rá összehúzott szemekkel -, te honnan tudod, hogy milyen egy krimi? Úgy emlékszem, hogy még kicsi vagy és nem nézhetsz ilyet! Kettő. Kitől tanultad ezt a kifejezést?

 - Marcitól - pislogott rám megszeppenve.

 - Azt hiszem el kell, hogy beszélgessek egy kicsit a bongyor fejűvel. Amúgy sem tetszik, hogy annyi focista van körülötte - mordult fel mellettem a pilóta.

 - Hagyd békén a barátaimat! - néztem rá mérgesen. Az egy dolog, hogy nekem is megfordult a fejemben a brazil barátom elszámoltatása, de másnak nem engedem meg, hogy bántsa őt. Marcelo ugyanúgy mellettem volt a baleset után, mint Iker, Sara, Mesut sőt, még Sergio is bejött meglátogatni minket, hogy erőt öntsön belém. A többi csapattagot már meg sem említem. Rengeteg jókívánság és ajándék várja Nicolát a szobájában. 

 - Fura lesz otthon - szaladt ki Nico száján.

 - Miért? Talán nem örülsz, hogy végre haza mehetsz? - néztem rá elképedve.

 - De igen, csak nem tudom, hogy Lina.... - sütötte le a szemeit.

 - Igen? Mi van vele? - kérdeztem kíváncsian.

 - Szóval, nem tudom, hiányoztam-e neki vagy örült, hogy egyedül lehet a szobában - halt el a hangja.

 - Jaj, te! - öleltem magamhoz a fejét miközben a könnyeimmel küszködtem. - Hogy jut ilyen butaság az eszedbe?

 - Mert ő nem jött be hozzám. Mindenki ott volt, még apa is, de ő nem - ejtette le a vállait szomorúan.

 - Nézz csak rám öcskös! - emelte fel a szöszke fejét az állánál fogva Kimi. - Senkinek nem hiányoztál úgy, mint neki. Érted? Az, hogy nem volt bent nálad az azért volt, mert még kicsi, akárcsak te és nem jó valakit úgy látni ahogy ő láthatott téged az első nap. Nagyon szeretett volna veled lenni, de mi nem engedtük, hogy így legyen.

 - Honnan tudod? - nézett rá reménykedve a kicsi.

 - Mert voltam nála és beszéltem vele - fúrta a tekintetét az enyémbe mialatt kiejtette a szavakat. Szégyenlősen sütöttem le a szemeimet. Egyrészt szégyelltem magam, hogy kevesebb figyelmet fordítottam a lányomra és elhanyagoltam, míg a kórházban voltam Nicola mellett, másrészt furán éreztem magam az átható, jeges kék szemektől amik úgy meredtek rám, mintha a lelkem mélyére látnának. Oda, ahol most hatalmas káosz uralkodott. 

Kimi 

   Örömömbe egy kis üröm is vegyült ahogy végre hazafelé tartottunk a kórházból. Boldog voltam, mert véget ért a rémálom és a fiam meggyógyult, de annak már cseppet sem örültem, hogy Ana újra a portugál közelében lesz. Amit keservesen elértem az utóbbi napokban, azt egy pillanat alatt lerombolhatja Ronaldo. Pedig már minden olyan jól alakult. Az együtt eltöltött idő közelebb hozta hozzám Bellt. Az apró simogatások, érintések amikkel néha tesztelni akartam, meghozták gyümölcsüket, mert láttam, hogyan reagált rá a teste és hogyan kísérelte meg leplezni az apró borzongásokat amik ilyenkor végig futottak rajta. Nap mint nap kaján vigyorral a képemen figyeltem hogyan próbálta elrejteni előlem az ágaskodó mellbimbóit amik egy-egy fülébe elsuttogott szótól majd kibökték a pólóját. Kívántam, majd megvesztem érte, de időközben rájöttem, hogy ez már nem csak erről szólt. Ahogy figyeltem milyen szeretettel bánt az ágyban magatehetetlenül fekvő fiunkkal, ahogy minden idejét feláldozta, hogy vele legyen, rájöttem, hogy szeretem. Soha életemben nem szerettem még így senkit és a tudat, hogy elveszíthetem egy bájgúnár miatt, teljesen elvette az eszemet. Akartam őt, ezerszer jobban, mint eddig és hajlandó voltam minden kis piszkos trükköt bevetni, csakhogy az enyém legyen örökre. 

Las Puertas II. évad 17. rész

Ana

 - Döntened kell, vagy ő vagy én! - mutatott a finnre Cris miközben Junior és Lina ott álltak közöttük kisírt szemekkel.

 - Nem értem - ráztam meg a fejemet zavartan. - Miért kéne választanom? Hiszen mi együtt vagyunk - néztem rá megilletődve.

 - Nem, te hozzám tartozol! Kellesz nekem! - kapcsolódott be a vitába Kimi is és szigorú arcát felém fordította. - Nem akarom, hogy a közeletekben legyen! Ha őt választod, elviszem a gyerekeimet - nézett mérgesen a focistára.

Döbbenten meredtem a két férfira. Nem akartam elhinni, hogy ez történik.

 - Nos? - húzta fel a szemöldökét a portugál. - Kit választasz?

 - Én... - járattam a tekintetem a kettőjük közt. Soha nem hittem volna, hogy eljön az a pillanat mikor nem tudok dönteni. Az eszem azt súgta, hogy eddig is megvoltam a finn segítsége nélkül, de a szívem ellenkezett vele. Az elmúlt napok alatt, amikor is Nico ágya mellett virrasztottunk, valahogy közelebb kerültünk egymáshoz.

 - Anya én apát akarom! - szorította meg hirtelen valaki a kezemet. Ijedten kaptam a tekintetem a mellettem álló gyerekre.

 - Nico? - lágyította el az arcomat a fiam látványa..

 - Anya - nyöszörögte és kicsiny ujjai egyre erősebben szorították az enyémet .

Ijedten néztem az elmosódó arcára majd próbáltam utána kapni mikor egy hatalmas örvény magába szippantotta.

 - Anyuci - hallottam még mindig a fiam hangját az ébrenlét küszöbén. Szemeim hiper gyorsasággal nyitódtak ki és azonnal az ágyon fekvő alakra fókuszáltak.

 - Kicsim - kaptam remegő kezemet a szám elé, mert a hetekig csukva lévő kék szemek most zavartan meredtek a világra. - Életem - sírtam el magam a boldogságtól. Míg egyik kezemmel a szőke tincseket simítottam ki az arcából a másikkal a jelzőgombot nyomkodtam. - Köszönöm Istenem! - emeltem a tekintetemet egy pillanatra az ég felé, de aztán gyorsan visszavezettem a fiamra, mert még mindig nem akartam elhinni, hogy felébredt.

 - Mi történt? - nyitott be Melanie nővér az arcomat fürkészve, de mikor meglátta az ébren lévő Nicot, elmosolyodott. - Ó, már éppen ideje volt fiatalúr! - dorgálta meg kedves szavakkal, de látszott rajta, hogy ő is örül a történteknek. - Megyek szólok a doktor úrnak - fordult sarkon és már el is tűnt a szobából.

Figyelmemet újra Nicora fordítottam aki közben engem nézett, hatalmasra nyílt szemekkel.

 - Anya - nyöszörögte rekedt hangon.

 - Csssh - csitítottam. - Még ne beszélj! Mindjárt jön a doktor bácsi és megvizsgál. Ne erőltesd a torkodat! - mosolyogtam rá boldogságtól csillogó szemekkel, de hiába. Nicola pont olyan makacs volt, mint Kimi.

 - Apa hol van? - kérdezte, de az erőlködéstől köhögni kezdett. Ijedten segítettem neki felülni, majd az éjjeliszekrényen lévő pohárból megitattam.

 - Jobb már? - fektettem vissza óvatosan. Bólintott, de látszott rajta, hogy ettől a kevés mozgástól is elfáradt. - Pihenj! - simítottam végig az arcán miközben a szívem majd kiugrott az örömtől. Mielőtt azonban bármi mást is tehettem volna, kinyílt az ajtó és belépett rajta az orvos.

 - Úgy hallottam, hogy felébredt a mi kis lustaságunk - mosolygott ránk kedvesen. - Nos nézzük csak - nyúlt a vékonyka csuklóért, hogy ellenőrizze a pulzust. 

Annyi ideje voltam már a kórház "lakója", hogy minden mozdulatról tudtam, mi miért történik. Szótlanul kivártam, míg minden ilyenkor szokás vizsgálatot elvégzett az orvos és csak utána támadtam le a kérdéseimmel.

 - Minden rendben? Ugye most már nem fog vissza esni? Mikor vihetem haza?

 - Türelem - tette kezeit a vállamra a doki szélesen vigyorogva. - Most vegyen egy nagy lélegzetet és nyugodjon le.

 - Oké - fújtam ki a levegőt a tüdőmből lehunyt szemekkel. Éreztem, ahogy a nyugalom lassan átveszi a helyét az izgatottságnak.

 - Jobb már igaz? - nevetett fel Melanie nővér is miközben megigazgatta Nico párnáját és ágyneműjét.

 - Igen - mosolyodtam el végre tiszta szívből. Most, hogy a fiam felébredt, boldognak éreztem magam, de nem is akármennyire. Szívem szerint tele kiabáltam volna a folyosókat a jó hírrel. - El sem hiszem - lábadtak újra könnybe a szemeim.

 - Megmondtam, hogy amint itt lesz az ideje, felkel a kis kópé - mutatott jókedvűen az ágyra az orvos. - Az elsődleges vizsgálataim szerint semmi maradandó károsodást nem szenvedett. Ha minden flottul megy, akkor egy, maximum két nap és haza mehetnek.

 - Köszönöm - szorítottam meg a kezét a boldogságtól szinte megrészegülve. - Hallod ezt Kicsim? - fordultam a fiam felé. - Nem sokára haza megyünk. Lina és Juni már nagyon várnak.

Nico arcára kiült a régen látott csibészes mosolya amitől az anyai szívem az eddigieknél is gyorsabban kezdett verni. Elérzékenyülve néztem a vékonyka kezeit amikkel megpróbálta feljebb tornázni magát.

 - Apa is? - kérdezte, fel sem fogva, hogy ezzel milyen vihart kavart fel bennem. Az az idióta álom volt az oka mindennek. Miért vacilláltam? Mi tartott vissza attól, hogy Crist válasszam?

 - Ő is - szólalt meg egy rekedt, mély hang a hátam mögül. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam a finn érkezett meg. Nico arcára földöntúli boldogság ült ki amit szerintem semmi nem törölhetett le onnan.

 - Apuci! - nyújtotta ki vézna kis karjait Kimi felé, aki hiába próbált érzelemmentes arcot vágni, egy kósza könnycsepp végigszaladt az arcán.

 - Látom végre felébredtél - helyezte magát kényelembe az ágy szélén miközben magához ölelte a kis testet. - Még egyszer ilyet ne csinálj - dorgálta meg, de a hangja kicsit sem volt szigorú, inkább meghatottnak tűnt.

 - Azt hiszem én most megyek - veregette meg a vállamat az orvos barátságosan. - Előkészülök néhány vizsgálathoz és ha azok is megfelelő eredményeket mutatnak, akkor talán már holnap is haza mehet a nagylegény - vetett még egy utolsó pillantást az ágyra, majd Melanie nővérrel együtt elhagyták a szobát, hármasban hagyva minket. 

Las Puertas II. évad 16. rész

Ana

  - ...és a kicsi piros autó, Villám McQueen valamint a legjobb barátja Matuka boldogan hajtották álomra fejüket a Kipufogófürdő-i otthonukban - fejeztem be a mesét. Összecsuktam az ölemben lévő könyvet és hátradőltem a székemen. Lehunyt szemeim előtt fekete pontok ugráltak a fáradtságtól. Az elkeseredettség erőt vett rajtam, így néhány könnycsepp végigszánkázott az arcomon. Az elmúlt hetekben nem engedtem meg magamnak, hogy ez az érzés beköltözzön a szívembe, de most mégis sikerült valahogy tanyát vernie bennem. Hogy elhessegessem a komor gondolatokat, beszélni kezdtem Nicóhoz. Mindig megnyugtatott, ha kezembe vettem a hideg ujjacskáit.

 - Szia Picikém! - simítottam ki egy szöszke fürtöt az arcából. - Megint itt van anya. Nem gondolod, hogy már ideje lenne felkelni? Nagyon sokat aludtál már. Hiányzol és nem csak nekem, hanem Linának is. Na meg Mollynak, apának, Crisnek, Juninak, Marcelonak - soroltam a neveket, de a végére elbicsaklott a hangom a sírástól. Rettenetesen nehéz volt itt ülni és várni a csodára, de nem adhattam fel.

Hirtelen két erős kéz szorítását éreztem meg a vállamon. Ijedten néztem fel a jégkék szemekbe, amik bűnbánóan néztek vissza rám.

 - Sajnálom - suttogta ugyanazt a szót, amit akkor is mikor utoljára láttam. Ki akartam tépni magam az öleléséből, de nem hagyta. Az erőm mostanra elfogyott, így zokogva, megadva magam simultam a mellkasához.

Kimi

   - Ssshhhhh - próbáltam csitítani Anát.

Az érzés ahogy hozzám bújt, tőlem várt megnyugtatást, leírhatatlan örömmel töltött el. Mikor beléptem a szobába, észre sem vett, mert a fiúnkhoz beszélt és legnagyobb meglepetésemre engem is megemlített neki a felsorolásnál. Miközben még mindig a karjaimban tartottam, tekintetem félve vezettem az ágyban fekvő piciny alakra és megdöbbenésemre nem az fogadott, ami rémálmaimban oly sokszor kísértett. Nicola tényleg úgy nézett ki, mintha csak aludna. Arca kisimult, a bepólyált feje és a gipszei mutatták csak, hogy balesete volt. Mellkasa szabályosan emelkedett és süllyedt. Az én szemeimet pedig elfutották a könnyek, ha arra gondoltam, hogy mekkora marha voltam eddig. Leléptem, mert nem tudtam értelmesen gondolkodni. Na jó, ne szépítsük a dolgokat, beszartam. Nem is kicsit. Azt hittem, elveszítem.

 - Eressz! - szólalt meg a karjaimban tartott nő hirtelen, ezzel kiszakítva a merengésemből, de csak félig tettem eleget a kérésének. Engedtem, hogy ellépjen tőlem, de arcát a kezeim közé fogtam és tüzetes vizsgálatnak vetettem alá. Megdöbbentem a látványtól. A gyönyörű, mindig csillogó szemei most fénytelenül meredtek rám. Arca nyúzott volt, szeme alatt hatalmas karikák jelezték, hogy bizony mostanában nem sokat pihent.

 - Ana - bukott ki a neve a számon, miközben megpróbáltam eltüntetni a bűntudat keserű ízét a számból.

 - Miért vagy itt? - kérdezte fáradt, rekedt hangon.

 - Mert...mert rájöttem, hogy itt a helyem - húztam újra közelebb magamhoz. Úgy látszik már annyi ereje sem volt, hogy tiltakozzon, mert hagyta. Arcomat a haja közé fúrtam és magamba szívtam az illatát.

 - Miért most? - kérdezte beletörődően.

 Nem tudtam mit válaszolni. Hogy mondjam el neki, hogy a vőlegénye jött el hozzám, osztott ki és neki köszönhetem, hogy most a karjaim közt tarthatom?

Cris

  A félig nyitott ajtón keresztül, féltékenyen figyeltem ahogy a finn magához öleli a nőt, aki nem tiltakozott. A mozdulataiból láttam, hogy már megint nem aludt szinte semmit. Idegesen túrtam a hajamba. Nem tudtam, mit kéne tennem. Hagyjam, hogy a finn kiélvezkedje magát vagy zavarjam meg az idillt? Végül a zöldszemű szörnyem győzedelmeskedett felettem. Beljebb léptem a szobába mire mindketten felkapták a fejüket. Ana azonnal kibontakozott Raikönnen karjaiból és bűntudatosan lehajtotta a fejét, pedig nem haragudtam rá. Vagyis nem rá voltam mérges, hanem a pilótára aki még ebben az állapotában sem hagyta őt békén.

- Szia - suttogta erőtlenül mikor hozzá léptem és megcsókoltam.

 - Megint bent éjszakáztál? - simítottam végig a szeme alatt feketéllő karikákon.

 - Nem - rázta meg a fejét. - Aludtam egy kicsit és hajnalban jöttem.

 - Kicsim, megbeszéltük, hogy figyelni fogsz magadra - sóhajtottam fel lemondóan. - Lina már hiányolt - terítettem ki az utolsó lapomat, amivel talán észhez téríthetem egy kicsit.

 - Reggel voltam bent nála - pislogott bűnbánóan. - Ő is és Juni is üzentek Niconak, hogy gyógyuljon meg minél hamarabb - lábadt könnybe újra a szeme majd megtántorodott.

 - Ettél ma már valamit? - kérdeztem ingerülten, de csak egy fej rázást kaptam válaszként. - Akkor most azonnal velem jössz - csúsztattam a kezemet a derekára és elindultam vele az ajtó felé.

 - De.. Nico. Nem hagyhatom itt - kerekedtek el a szemei ijedten.

 - Nyugi, Kimi itt van és figyel rá - mutattam a finn felé, aki helyeslően bólintott.

Kimi

  Rémülten néztem Ana és Ronaldo távozó alakja után. Most mi a fenét csináljak? -töprengtem magamban. Végül arra jutottam, hogy tüzetesebben körülnézek a szobában hiszen csak most tűnt fel, hogy mennyi apró játék, virág és lufi van felhalmozva az egyik sarokban. Közelebb sétáltam és olvasgatni kezdtem a kártyákon lévő üzeneteket. Szinte az egész Real Madrid küldött írásos jókívánságot. Néhánynál a szívem facsarodott össze és volt olyan is ami mosolyt csalt az arcomra. Mikor itt végeztem, elindultam az ágy felé. Tekintetem Nico arcára szegeztem és megálltam mellette.

 - Édes kisfiam! - szakadt fel fohászként a torkomból. Óvatosan helyet foglaltam azon a széken, ahol eddig Ana tartotta a frontot és ahol nekem is lennem kellett volna az elmúlt napokban, hetekben. Kezeim közé vettem az apró ujjakat és önkéntelenül is beszélni kezdtem hozzá.

 - Ne haragudj rám amiért nem voltam itt melletted. Az apád egy óriási marha - sóhajtottam fel. - Nem elég, hogy kimaradtam az eddigi életetekből, még most is elszúrom a lehetőséget, hogy veled, veletek lehessek. Tudod Nico, szeretném, ha felébrednél végre. Anya már nagyon fáradt, de nem hajlandó bevallani, mert makacs. Olyan makacs, amilyen te is vagy - mosolyodtam el halványan. - Remélem az ő természetét örököltétek és nem az enyémet, mert én meg önfejű vagyok. Tudod, ha régen egy csepp eszem is lett volna nem engedem el magam mellől, már rég egy család lehetnénk és nem más akarna az apukád lenni.  De én anyát is megértem. Biztonságban akar titeket tudni azok után amin átment és ezen nem is csodálkozom. Ő olyan... - úgy elmerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem és ezeket a szavakat hangosan ki is mondtam - azon kívül, hogy gyönyörű, kedves, okos és szerintem a legjobb anya a világon. Ezt majd mond el neki te is, ha végre felébredsz - simogattam meg óvatosan a kis arcát. Bizsergő érzés futott végig a gerincemen, így felnéztem és tekintetem összeakadt az ajtóban álló páréval. Ana megkövülten, míg a portugál mérgesen meredt rám.

Ana

   A nagy nehezen leerőszakolt reggeli után végre visszasiethettem a fiamhoz, de a szobából kihallatszó hang megállásra kényszerített. Kíváncsian hallgattam végig ahogy a finn Nicoval beszélget és szinte lefagytam amikor meghallottam az engem dicsérő szavait. Cris mereven állt mellettem és szemei ellenségesen meredtek a bent lévőre. Hogy oldjam a feszültséget a fiam mellé siettem és átvettem Kimi helyét. Fáradt voltam ahhoz, hogy beleszóljak a két férfi kakaskodásába.

Las Puertas II. évad 15. rész

Kimi

  Kiszáradt szájjal és elviselhetetlen fejfájással ébredtem. Szemeimet résnyire nyitva próbáltam beazonosítani a napszakot, mondanom se kell, sikertelenül. Oldalra fordulva, egy nyögés szakadt fel a torkomból. A digitális órára összpontosítva, megállapítottam, hogy már lassan délután van, de hogy melyik nap délutánja, arról fogalmam sem volt. Azóta a rettenetes nap óta, összefolyt minden.

Mivel nem akartam, hogy bantu négerek költözzenek a számba - azt gondolván, hogy a Szaharába tévedtek - így először ülő helyzetbe tornáztam magam, majd imbolygó léptekkel megindultam a fürdőszoba felé, hogy ott rácuppanva a csapra, egy medencényi vízzel próbáljam oltani a szomjamat. Ahogy ez sikerült, tekintetem a tükörképemre siklott és a látványtól arcomat gúnyos grimasz torzította el.

 - Idióta, nyúlszívű pöcs! - meredtem saját, jéghideg, véreres szemeimbe.
 Indulataimat levezetve, ököllel csaptam a tükörbe, hogy ne is lássam magam. Éles fájdalom hasított a kezembe, de nem törődtem vele. Elvégeztem a kisdolgomat, majd a bár felé indultam. Odaérve, felmértem a megmaradt készletemet. Undorodva néztem végig az üvegek címkéjét, majd kiválasztottam a legszimpatikusabbat, amelyen a legnagyobb alkohol százalék volt feltüntetve.

 - A büdös picsába - rázkódtam össze, miután lecsavartam a kupakját és meghúztam a benne lévő folyadékot, ami végig marta a nyelőcsövemet. Pohárra nem volt szükségem.

 Úgy ahogy voltam, egy szál boxerben, levetettem magam a kanapéra. Behunytam a szemeimet és sűrűn emelgetni kezdtem az üveget. Vártam a jótékony bódultságot, amikor már nem kúszik elém Anabell és a fiam látványa a kórteremben. Szemeimből lassan megindultak a könnyek, amiket dühödt mozdulattal letöröltem és azért imádkoztam, hogy minél előbb elérjem a kábaság azon fokát, ahol már minden mindegy. De ma még nehezebb volt figyelmen kívül hagynom az elém tolakodó képeket. Az apró test, amit szinte mindenhol kötések borítottak, a gépek, amik segítettek életben tartani a fiamat mind-mind rémképekként bukkantak elő a legváratlanabb pillanatokban. Ana meggyötört arca, ahogy magára hagyom, mementóként borult az elmémre.

Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, mikor elmélkedésemet hangos dörömbölés szakította félbe. Nem voltam kíváncsi senkire, így nem zavartatva magam, folytattam az ivást. Dühösen és kábán fordultam a mégis kinyíló ajtó felé, ahonnan legnagyobb megrökönyödésemre, a bátyám alakját láttam közeledni és mögötte megjelent még egy árny.

 - Nem hívtalak - támadtam le azonnal a testvéremet -, úgyhogy el is mehetsz!

 - Kims... - szólított kérlelőn, de nem engedtem, hogy folytassa. Nem akartam, hogy lássa mivé tesz a fájdalom.

 - Azt mondtam, tűnj el!

 - De...

 - Na ebből elég! - szólt bele a vitánkba az ismeretlen, és kilépett a takarásból.

 - Már csak te hiányoztál! - nyögtem fel, mikor agyam felfogta, hogy ki áll előttem. - Jöttél kiélvezni a helyzetet?

 - Nem - húzta el undorodva a száját. - Azért vagyok itt, hogy eszet verjek beléd!

 - Azt próbáld meg! - pislogtam rá kihívóan, bár kissé rontott a hatáson, hogy kettőt láttam belőle. - Amúgy is, senki nem hívott!

 - Tévedsz - vigyorgott rám karba tett kézzel. - A testvéred kérte, hogy jöjjek és beszéljek az idióta fejeddel.

 - Hah - forgattam meg a szemeimet, ami nem tűnt jó ötletnek, mert a szoba is forogni kezdett tőle.

 - Szánalmas vagy - vetette oda a portugál, amit nem tűrhettem, így sietve próbáltam felállni, hogy csökkentsem a szint különbséget kettőnk közt.

 - Te meg kibaszott szerencsés - szaladt ki a számon, miközben igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat. Értetlen tekintetét látva, minden mindegy alapon belevágtam a mondandómba, ami a szívemet nyomta. - Tied lett a világ legcsodálatosabb, legszexibb nője és vele együtt az én két kicsikém is. Neked is van gyereked, így biztos megérted, hogy mit érzek, amikor Nicora gondolok - akadozott el a hangom. - Még nem is ismerem őket igazán és máris elveszítem a fiamat - buggyantak ki újra a könnyeim, de nem foglalkoztam velük.

 - Nem lehetsz ennyire...

 - Mi? - vágtam közbe. - Ennyire elkeseredett? Szerencsétlen?

 - Nem! Ilyen idióta, hülye, balfasz! - sorolta a nem túl kedves jelzőket.  - Úgy csinálsz, mintha Nico már meghalt volna!

 - De hát...

 - Nincs, de hát! - ordított a képembe dühösen. - Ő csak alszik. Nem tudjuk meddig, de CSAK alszik. Lehet, hogy pont arra vár, hogy megjelenj mellette, megfogd a kezét vagy mit tudom én - gesztikulált hatalmas mozdulatokkal. majd a mellkasomnál fogva, letaszított a kanapéra. - Amíg te itt fetrengsz részegen dagonyázva az önsajnálatban, addig Anabell el sem mozdul a fiatok ágya mellől. Emberfeletti erővel próbál megtenni minden tőle telhetőt, hogy visszahozza közénk. Ha tényleg érdekelne, hogy mi van velük, akkor nem itt basznád a rezet...

 - Igenis érdekel! - vágtam a szavába dühösen.

 - Ugyan már - legyintett lenézően a csatár. - Magadon kívül senkivel sem foglalkozol - grimaszolt gúnyosan. - Egy utolsó, ócska vesztes vagy!

Cris

  Nem tudom mi vitt rá, hogy ezt mondjam neki, de megtettem. Ahogy az utolsó betű is elhagyta a számat, megváltozott a finn magatartása. Kihúzta magát ültében és valami megmagyarázhatatlan érzés villant át a szemein. Letette a kezében szorongatott üveget és szó nélkül, kissé dülöngélve, magunkra hagyott minket Ramival. Csodálkozva néztünk egymásra a másik finnel, főleg, mikor meghallottuk a zuhany eltéveszthetetlen hangját.

 - Szerinted? - kérdeztem halkan.

 - Fogalmam sincs - rázta meg a fejét az idősebbik Raikkönen. - Én még soha nem mertem ilyen hangon beszélni vele - vigyorodott el. - Nem semmi, ahogy beolvastál neki.

 - Kösz - dörgöltem meg az orrnyergemet idegesen. Én se hittem volna, hogy tudok ilyen szemét lenni bárkivel is, de a pilóta a legrosszabb énemet hozta ki belőlem.

 Pár percnyi néma várakozás után kinyílt a fürdő ajtaja és kilépett rajta a pilóta, aki az előbbihez képest, klasszisokkal jobban nézett ki. Megborotválkozott, haját megfésülte és felöltözött, de a szemei vörösségét nem tudta elrejteni. Távolról lerítt róla a másnaposság.

 Ahogy elénk lépett, megtorpant. Látszott rajta, hogy mondani szeretne valamit, de minduntalan meggondolta magát. Percekig álltunk egymással szemben. Nem mondom, hogy nem volt kínos, mert az volt. Ekkor döbbentem rá, hogy mit tettem. Eljöttem Raikönnenhez, beszéltem vele, hogy visszavigyem a családjához, pedig inkább örülnöm kellett volna, amiért végre eltűnt Ana életéből.

Kimi

  Útban a kórház felé, szótlanul ültünk a portugál autójában. Mivel az alkohol szintem miatt nem vezethettem, így a kormány az ő kezében volt.
Tudtam, hogy köszönetet kéne neki mondanom, mégsem bírtam megtenni. A szavak, amiket az arcomba vágott, rohadtul fájtak, de ennek ellenére is igazat adtam neki. Egy utolsó lúzer vagyok, egy vesztes, aki elfelejtette, hogyan kell küzdeni. Hogy lehettem ekkora barom, hogy feladtam? Én, aki soha semmilyen körülmények közt nem szoktam, most megtettem. Cserben hagytam egy olyan nőt, akire talán egész életemben vágytam és vele együtt a gyerekeimet is. Milyen apa vagyok én? Igaza volt Anabellnek, hogy eltitkolta előlem a létezésüket. Ha nem jöttem volna a képbe, most boldogan élhetne Ronaldoval, de ez most már lehetetlen, hiszen itt vagyok. Itt, de hol is az az itt? - néztem ki az ablakon, mikor az autó lassítani kezdett, majd megállt.
 - Arra gondoltam - törte meg a kínos csendet a focista -, talán szeretnél előbb beszélni Linával. Őt is nagyon megviselték a történtek - nézett mereven a kapura, míg a válaszomat várta.
 - Nem is tudom... - bizonytalanodtam el.
 - Neki is szüksége van rád - tette kezét a vállamra a bátyám, aki szintén magába fordulva utazott velünk a hátsó ülésen.
 - Rendben - sóhajtottam fel.
 Fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok csinálni, de amint bekísértem a portugált a házába, Lina megoldotta a problémát.
 Hatalmas, üvegfalú nappaliban ült az asztalnál, egy másik kisgyerekkel - aki gondolom az ifjabbik Ronaldo volt - és egy idősebb hölgy vigyázott rájuk. A lányom arcáról semmi érzelmet nem tudtam leolvasni.
 - Szia, Hercegnőm! - szólítottam meg halkan, mire felém fordította a fejét és hitetlenkedve pislogott rám.
 - Apa, apa! - ugrott le a székről és hozzám szaladt, majd zokogva bújt a karjaim közé. Az én szemeim is könnyben úsztak attól a feltétlen szeretettől, amit kiéreztem az öleléséből. Olyan erősen szorítottam magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni. Könnyeimen keresztül néztem fel a körülöttem állókra, akik halvány mosollyal az arcukon fogadták Lina érzelmi kitörését. Percekig simogattam a hátát és a haját, mire végre megnyugodott.
 - Nem lesz semmi baj - súgtam a fülébe és ujjaimmal letöröltem a nedvességet a gyönyörű, kipirult arcáról. Mióta megismertem őket, talán most először éreztem át teljesen azt a  felelősséget, amivel a létezésük járt.
 - Apa, Nico ugye meggyógyul? - vette két kis keze közé az arcomat és reménykedő tekintetét az enyémbe fúrta.
 - Igen, Kincsem! - válaszoltam teljes hitemmel.
 Hálával telve néztem a portugálra, akinek az arcáról zavart és szomorúságot olvastam le. Az utóbbit nem nagyon értettem, de most nem is foglalkoztam vele. Boldog voltam, hogy a karomban tarthattam a lányomat és ebből próbáltam erőt meríteni a következő találkozásra, ami rám várt.

Las Puertas II. évad 14. Rész

Cris

  Idegesen lépkedtem a folyosón, ami a már ismert kórteremhez vezetett. Két hete, hogy Nico balesetet szenvedett. Ana azóta őrizte a fia ágyát, és szinte csak fürdeni és enni állt fel mellőle. Hiába próbáltunk beszélni a fejével többen is - Iker, Marcelo, Sara, sőt még anya is - hajthatatlan maradt. Minden áldott nap mesélt a kicsinek, beszélt hozzá, mert meggyőződése volt, hogy Nicola mindent ért és hall, hiába van kómában. Egy idő után beletörődtünk és hagytuk, hogy azt tegye, amit akar.

 - Bocsánat - morogtam, miközben sietségemben neki mentem egy, a folyosón tébláboló alaknak.

 - Semmi gond. - Jött a válasz a férfitől, aki aztán hitetlenkedve ejtette ki a nevemet a száján. - Cristiano Ronaldo?

 - Nézze sajnálom, de most nincs se kedvem, se időm autogramot adni. - Szabadkoztam felé fordulva, de csodálkozva láttam, hogy kezeit felemelve jelezte, semmi ilyen nem volt szándékában. Aggódva pislogtam felé. Más se hiányzott volna, mint egy mitugrász firkász. Most nagyon nem lett volna jó, ha kirobban a médiacirkusz miattunk. Így is rengeteg pénzbe és energiába telt, hogy távol tartsuk az újságírókat Anától és a családunktól. - Mit akar?

 - Először is bemutatkozni - nézett rám a hideg kék szemeivel, amik furcsán ismerősnek tűntek, de egészen addig nem tudtam hova tenni, míg meg nem mondta a nevét. - Rami, Rami Raikkönen - nyújtotta felém a kezét, amit szájhúzással, de elfogadtam.

 - Úgy, szóval a nagy Raikkönen a testvérét küldi maga helyett? - bukott ki belőlem keserűen.

 - Nem tudja, hogy itt vagyok - sóhajtott fel a férfi, akinek az arcán átsuhanó fájdalom egy pillanatra szánakozást váltott ki belőlem, de csak addig, míg eszembe nem jutott, hogy mit tett a finn. A legnagyobb szarban hagyta itt Anabellt és a saját fiát. A gondolattól még a gyomrom is felfordult és a keserű epe marni kezdte a torkomat.

 - Akkor mégis mit akar?

 - Mi csak tegnap tudtuk meg, hogy mi történt - sütötte le a szemeit szomorúan. - Mark tegnap hívott fel, miután Kimi...

 - Ne! Nem akarom tudni, hogy mit csinált az a szemét! Ő a mi szemünkben halott! - emeltem fel a hangomat és az előttem állóra vetítettem ki az összes gyűlöletemet, amit a pilóta érdemelt volna.

 - Tudom, hogy nem éppen a legjobban viselkedett...

 - Nem a legjobban? - pislogtam Ramira, mint egy elmebetegre. - Itt hagyta Anát és Nicot. Egy szó nélkül lelépett - fakadtam ki dühösen.

 - Hagy magyarázzam meg! - szorult ökölbe a keze, ami azt jelezte, hogy ő is kezd kijönni a béketűrésből.

 - Mi van, ha nem akarom hallani?

 - Addig nem megyek el innen, míg te, vagy Ana meg nem hallgattok! - tért át a tegezésre.

Mivel nem akartam, hogy bármi is felkavarja Bell lelkivilágát, beleegyezően bólintottam.

 - Két percet kapsz.

 - Köszönöm. - Ereszkedett meg a válla a megkönnyebbüléstől. - Mint mondtam, Mark csak tegnap hívott fel minket, hogy mi történt. Azonnal gépre ültem és most itt vagyok...

 - De miért te, és miért nem a testvéred? - kotyogtam bele, nem túl udvariasan.

 - Mert... Mert Kimi nincs olyan állapotban - hajtotta le a fejét csüggedten.

 - Ezt hogy érted?

 - Azóta részeg, mióta eljött innen - vallotta be az igazságot Rami. - Mark szerint teljesen beszámíthatatlan lett. Ahogy felébred, iszik. Egészen addig, míg teljesen ki nem üti magát, pedig hidd el, nem kevés pia kell hozzá. Szétverte a szállodai szobáját, nem jelentkezett be a csapatánál...

 - Ne haragudj, de mi közöm nekem ehhez?

 - Hát nem érted? - kiáltott fel kétségbeesetten a finn.

 - Nem.

 - Annyira kiborult attól, hogy elveszti a fiát, hogy már semmi az égvilágon nem érdekli. Talán... - nézett rám könyörögve. - Talán te tudnál vele beszélni. Ránk nem hallgat, de te... Te ott vagy Ana mellett és...

 - Mi? - esett le a tantusz. - Azt akarod ezzel mondani, hogy ÉN beszéljek a fejével? És mond csak, miért is lenne az jó nekem? - tettem karba a kezeimet várakozón.

 - Nem tudom - halkult el a hangja, de mégis minden benne dúló érzelem kihallatszódott belőle. Az aggódás, a szeretet, amit a testvére iránt érzett, és a félelem, hogy nem tud tenni semmit érte. Hiába próbáltam megmakacsolni magam, nem ment, hiszen nekem is vannak testvéreim és én is mindent elkövetnék annak érdekében, hogy segíthessek rajtuk.

 - Van valami ötleted? - sóhajtottam fel lemondóan.

 - Tényleg segítenél?

 - Nem baszd meg, csak a számat jártatom! - forgattam meg a szemeimet.

 - Oké, nem kell mindjárt lenyelni - húzta halvány mosolyra a száját. Komolyan, ha nem Raikönnen lenne, egész megkedvelném a srácot. - Talán eljöhetnél és beszélhetnél vele...

 - Szerinted meghallgatna vagy egyáltalán szóba állna velem?

 - Passz - vonta meg a vállait. - Azt se tudom, hogy emlékszik-e rá, hogy ottjártam - komorult el hirtelen. - Meg... Megkérdezhetem, hogy Nico hogy van? - váltott hirtelen témát.

 - Változatlanul - válaszoltam az igazsághoz hűen.

 - És Ana? Hogy viseli?

 - Gondolom nem kell bemutatnom, milyen makacs. Mióta az öcséd lelépett, olyan, mint egy élő halott. Csak többszöri unszolásra eszik és iszik. Képes lenne napokig csak ülni és mesélni a kicsinek.

 - És Lina?

 - Magába zárkózott. Szinte alig beszél. Molly, Juni és az anyám próbálják felvidítani, nem túl nagy sikerrel. Szerintem csak akkor lesz jobban, ha Nico állapota is javul.

 - Van rá esély? - csillant fel a finn szeme. Nem tudom, mit mondott neki a testvére, vagy annak az edzője, de ahogy elnéztem az arcát, semmi jót.

 - A doki elmagyarázta, hogy már az is biztató, hogy nem romlott az állapota. A törései szépen gyógyulnak, de valamiért nem akar felkelni. Nem tudjuk, hogy mi történik a kis fejében, ami blokkolja az ébredést.

 - Istenem - sóhajtott fel Rami szomorúan. - Pedig olyan kicsi még.

 - Igen - bólintottam. - Értelmetlen ez az egész, ami történt vele.

Percekig álltunk a folyosó falának dőlve, egymás mellett, mint két jó barát, akik éppen buszra várnak. Néztük a kórtermekbe ki-be siető nővéreket, orvosokat.

 - Khm, mikor - köszörülte meg a torkát végül a finn -, szóval mikor lenne időd beszélni az idióta öcsémmel?

 Elgondolkodva néztem végig a reménykedve mustráló férfi arcán. Már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy találkozzak a pilótával, de nem akartam lelombozni az aggódó testvért, így minél gyorsabban túl akartam lenni a dolgon.

 - Akár most is, csak felejtsük már el a nagy Icemant! - ejtettem ki gúnyolódva a finn becenevét, majd hátra se nézve, elindultam a mélygarázsba az autómhoz.

Las Puertas II. évad 13.rész

Kimi

 

    - Gyere Jégember, elemezzük ki a mai telemetriai adatokat! - vágott hátba a mérnököm vigyorogva. Túlzó mozdulattal húztam el a számat, hagy lássa mennyire nincs kedvem hozzá.

 - Mit vétettem? - forgattam meg a szemeimet.

 - Úgy csinálsz, mintha a kivégzésedre hívnálak - csóválta meg a fejét. A nyelvemen volt egy frappáns válasz, de Mark hangja belém fojtotta a szót.

 - Kims! Kims! Ana az! - nyújtotta nekem a zenélő telefonomat. Gyors mozdulattal kaptam ki a kezéből, hiszen nem voltam hozzá szokva, hogy ő keressen engem. Fogadtam a hívást és kíváncsian vártam, mi késztette a nőt arra, hogy felvegye velem a kapcsolatot.

 - Szia! - köszöntem nagy levegőt véve, ami azonnal meg is akadt bennem, mikor meghallottam Anabell elcsukló hangját.

 - Szia!... Azt hiszem, ide kellene jönnöd... Nico kórházban van - mondta, de a zokogástól szinte semmit nem értettem abból, amit mondott.

 - Hé-hé-hé! - próbáltam lenyugtatni a készüléken keresztül, de nem bírtam. Azt éreztem, hogy valami nagy baj történt a fiammal, de a teljesen kiborult Anából semmit nem tudtam kihúzni. - Légyszíves nyugodj meg és próbáld elmondani, hogy mi történt. Mi van Nicoval? Hallod? Ana? - kiáltottam elkeseredetten a telefonba.

 - Add ide nekem - hallottam meg egy férfi hangot a távolban, majd végre a fülemnél is. - Kimi, én Sergio Ramos vagyok, Ana egyik barátja...

 - Tudom, ki vagy! - csattantam fel idegesen, mert már nem bírtam tovább. -  Mi a fészkes fene történt Anával és mi van Nicoval?

 - Sajnálom, hogy nekem kell ezt elmondanom, de Nicot baleset érte. Kiszaladt egy autó elé és nagyon csúnyán összetörte magát - az éteren keresztül is hallottam, ahogy Anabell még jobban zokogni kezdett.

 - Mi? Mikor? Hol? Mennyire? Ugye azért jól van? - záporoztak a kérdéseim a vonal túloldalán lévőre. A mellettem állók meredt szemekkel figyelték a beszélgetésünket, miközben a szívem több ütemet kihagyott és az ebédem éppen útirányt akart változtatni bennem. Meghallottam a focista sóhaját.

 - Ma délután történt. Mollyval voltak a játszótéren, amikor kitépte magát a kezéből és... Szóval megtörtént a baj.

 - De ugye nem? - tettem fel félve a kérdést de nem azt a választ kaptam, amiért imádkoztam.

 - Kimi, Nico hatalmas ütést kapott a fejére, kómában van és az orvosok sem tudják megmondani, hogy mikor ébred fel - halkult el Ramos hangja.

 - A picsába! - ordítottam fel és öklömmel belevágtam a falba. - És Ana? - bukott ki belőlem.

 - Nem viseli túl jól - sóhajtott fel újra a férfi. - Próbálta magát tartani, de mikor közölte vele az orvos, hogy nem tudja mi lesz, teljesen összetört. Ide tudsz jönni?

 - Persze - vágtam rá azonnal. - A legelső géppel indulok.

 - Rendben. Elküldöm a címet sms-ben.

 - Oké - préseltem ki magamból a szót - és Ramos...

 - Igen?

 - Köszönöm - nem válaszolt, csak kinyomta a hívást.

Néhány pillanatig csak szótlanul meredtem a már elnémult készülékre.

 - Kims - tette a kezét a karomra Mark aggódva. - Mi történt Nicoval?

 - Balesete volt - emeltem fel a könnyektől égő szemeimet. - Elütötte egy autó, oda kell mennem! - kaptam észbe.

 - De mi lesz a futammal? - pislogott rám a mérnököm ijedten.

 - Leszarom! A fiam fontosabb! - vetettem rá egy mérges pillantást, de úgy látszik nem hatott.

 - Ezt nem teheted! Muszáj itt maradnod - mondta egyre bátrabb hangon.

Viselkedésétől valami elpattant bennem és a grabancánál fogva a falhoz szorítottam.

 - Nico kómában fekszik. Még az orvosok sem tudják, hogy felébred-e valaha! - ordítottam két centire a pofájától. - Ne akard nekem megmondani, hogy mit csináljak! - engedtem el, mintha valami undorító dologhoz nyúltam volna. Hátat fordítottam neki és öles léptekkel elindultam a szobám felé. A remegő kezemtől a zár nem akart engedelmeskedni, így nemes egyszerűséggel berúgtam az ajtómat. Ölni lett volna kedvem. Elém kúszott Nico szöszke feje, huncut mosolya, amit lehet, hogy többet nem láthatok.

 - Ááááááááááááá! - ordítottam el magam és módszeresen lesöpörtem minden utamba akadó tárgyat a polcokról, asztalokról.

 - Hé! - szólalt meg Mark hangja a hátam mögül, mire megperdültem és villámló szemekkel meredtem rá. Nem tudtam volna elviselni még egy kioktatást anélkül, hogy ne verjem szét az illetőt. Még ha az a legjobb barátom is.- Ahelyett, hogy lerombolod a szobádat, inkább készülnöd kéne - nézett rám szigorúan. - Elintéztem, egy óra múlva indul a géped!

Ettől a mondattól lassan lecsillapodtam és végre gondolkodni is tudtam.

 - Kösz - bólintottam felé, majd előhúztam egy kisebb sporttáskát és beledobáltam néhány holmit, amikre úgy gondoltam, hogy szükségem lehet. Az éjjeliszekrény fiókjából kikerestem az útlevelemet, a bankkártyámat és a zsebembe csúsztattam.

 - Mehetünk? - kérdezte a barátom, de nem válaszoltam, csak elindultam ki a szobámból, végig a folyosón és ki az épületből. Hátra se néztem, hogy Mark követ-e, de nem lepődtem meg, mikor a garázsban álló egyik autó riasztója hangosan felpittyent. Kinyitottam a csomagtartóját és bedobtam a poggyászomat.

 - Én vezetek! - jelentette ki az edzőm, ellentmondást nem tűrő hangon. Én pedig nem ellenkeztem, mert minél előbb ki akartam jutni a gépemhez, ami eljuttat a kórházban fekvő fiamhoz.

Ana

    Köszönhetően annak az enyhe nyugtatónak, amit Sergio kért nekem az egyik nővértől, a könnyeim már elapadtak. Merev arccal simogattam a pici fiam kezét, aki egy hatalmas fehér ágyban feküdt és mindenféle gépek voltak körülötte. Olyan törékenynek tűnt a fején lévő hatalmas turbánnal, keze és a lába begipszelve, de legalább élt, és én eltökéltem, hogy ez így is marad. Nem fogom engedni neki, hogy feladja. 

 - Semmi baj, anya itt van veled, kicsim - suttogtam halkan. - Sőt, Lina, Molly és Sergio is itt van. Arra várnak, hogy felébredj! Ügyes kisfiú vagy, sikerülni fog - nyomtam apró puszit a kezére, majd tekintetemet az arcára emeltem. Olyan békésen aludt. Úgy nézett ki, mint egy összetört angyalka.

 Ijedten kaptam fel a fejemet a nyíló ajtó felé, de elég volt csak a zöld ruhából felém villanó szemekbe néznem, már tudtam kit rejt az öltözet. 

 - Kimi - nyögtem a nevét fájdalmasan, miközben felálltam, hogy azonnal a karjaiba zárhasson. Szükségem volt az ölelésére, hogy érezzem itt van velem és ő is segít ezen túljutni. 

 - Hogy van? - nézett a fiunkra, de közben nem engedett el. 

 - Beszéltél az orvossal? - emeltem fel a fejemet.

 - Igen - bólintott gondterhelten. - Mindent elmondott. 

Nehéz, komor csend ereszkedett közénk. Egymást átölelve álltunk és néztünk a kicsi testet, ami mozdulatlanul feküdt előttünk. 

 - Hogy történhetett ez? - szakadt ki a finn torkából a kérdés. Ahogy ránéztem, láttam amint a könnyek szép lassan csorognak végig az arcán.

 - Nem tudom - remegett meg a hangom. - Molly azt mondta, egyszerűen csak kitépte a kezét az övéből és át akart futni a túloldalra.

 - Nem értem, Nico nem ilyen - sóhajtott fel Kimi, majd a ruhája ujjával letörölte gyengeségének árulkodó jeleit. - Mindig olyan ügyesen jött velünk. Soha eszembe se jutna, hogy ilyet csinál - értetlenkedett.

 - Lina azt mondta... - sütöttem le a szemeimet, mert nem akartam látni a férfi arcát, mikor közlöm vele az igazságot.

 - Igen?

 - Azt mondta, hogy Nico téged látott és hozzád akart szaladni - csuklott el a hangom.

 - Jézusom - nyögött fel fájdalmasan a finn. - Az én hibám - jelentette ki néhány pillanat múlva.

 - Hogy lenne a te hibád? - kaptam fel a fejem. - Hiszen itt sem voltál. 

 - Akkor is az én hibám - engedte el a vállamat és lépett közelebb az ágyhoz. Összeszorult szívvel néztem, ahogy mutatóujjával óvatosan végig simít a fia arcán.

 - Ez hülyeség - álltam mellé és kezemet a karjára tettem. Éreztem, ahogy az izmok megmerevednek az érintésemtől. 

 - Nem - csóválta meg a fejét. - Miattam van. Ha nem megyek utánad és nem jövök rá, hogy ők vannak, akkor most nem történt volna ez - mutatott körbe a szobában. Olyan elkeseredettnek tűnt. - Mindent elcsesztem - suttogta a szoba csendjébe, majd szó nélkül elindult a kijárathoz. A döbbenettől se mozdulni, se szólni nem tudtam. 

 - Bocsáss meg! - nézett vissza rám az ajtóból, mielőtt eltűnt volna a szemem elől. Ahogy felfogtam, mit mondott, lábaim megrogytak és lehuppantam az ágy mellett álló székre. Soha nem hittem volna, hogy ilyen ürességet hagy maga után.

Las Puertas II. évad. 12. rész

Sergio

   Bátortalanul nyomtam meg a csengőt az ismerős kapunál. Régen nem jártam itt és hogy őszinte legyek, mióta Ana és a gyerekek beköltöztek, nem is nagy kedvem volt a szomszédoláshoz. Hiába tagadtam volna, még mindig fájt, hogy nem engem választott.

 - Sese? - nyitott ajtót csodálkozva a nő, akiért még most is mindent megadtam volna.

 - Hola Ana! - mosolyodtam el halványan. - Nem zavarlak?

 - Nem - engedett utat nekem. - Gyere csak, éppen Mollyt várom. Elvitte a törpéket sétálni.

 - Az jó - telepedtem le a nappali kanapéjára és tekintetem a televízió képernyőjére siklott, ahol a csapatom kergette a labdát az angol Chelsea ellen.

 - Jobban vagy? - kérdezte együttérző hangon a mellettem helyet foglaló nő, miután elém helyezett egy pohár gyümölcslevet.

 - Fogjuk rá - simítottam végig önkéntelenül a vállamon. Az utolsó meccsemen rosszul értem földet és megrepedt a kulcscsontom, így egy darabig csak tévén keresztül élvezhetem a játékot. - Doki azt mondta, hogy szépen javul. Ha így folytatom, nem sokára visszatérhetek.

 - Ennek igazán örülök - villantott rám egy kedves mosolyt Bell, amitől a szívem hatalmasat dobbant. Még mindig hatással volt rám. - És mi szél hozott erre?

 - Én...szóval... - pislogtam bűntudatosan az óriási plazmára.

 - Unatkoztál - nevette el magát Ana és ettől bennem is feloldódott a gyomromat megülő csomó.

 - Nagyon - vallottam be. - Most, hogy a többiek nincsenek itthon, dög unalom minden. Te is így vagy vele?

 - Ó nem - legyintett jókedvűen. - Mióta beindult az étterem ilyen gondom nincs. Mindig van valami, ami után szaladgálnom kell. Plusz itt vannak a törpék is. Juni és az ikrek rosszabbak, mint egy zsák bolha. Ha Molly és Dolores nem segítene, nem tudom, hogyan oldanám meg a felügyeletüket.

 - Tényleg, hogy megy az üzlet? - kortyoltam bele a poharamba. Jól esett végre megint normálisan beszélgetni vele. Tudom, hogy az én sértett önérzetem miatt távolodtunk el egymástól, de most ébredtem rá, mennyire hiányzott.

 - Jól - mosolygott rám kedvesen. - Folyamatos telt házunk van. Van amikor nekem is be kell állnom a konyhába a tűzhely mögé - vonta meg a vállát.

 - De gondolom nem bánod? - kacsintottam rá. - Emlékszem, mikor majdnem az egész csapat nálad kajált, de te akkor is meggyőzted a munkát, pedig nem keveset ettünk.

 - Igen - kacagott fel. - Életemben nem láttam annyi bélpoklos férfit.

 - Jól van na, tudod, hogy imádtuk a főztödet, meg téged is - tettem hozzá elhalkulva.

 Pillanatnyi zavart csend ereszkedett közénk.

 - Én...

 - Bocs... - vágtunk hirtelen egymás szavába, de nem tudtuk folytatni, mert Bell telefonja hangos zenélésbe kezdett. Tekintetemmel végig követtem a lány sudár alakját, ahogy ringó csípővel a nappaliba siet. Arcára széles mosoly kúszott, mikor meglátta a hívót.

 - Csak nem rávettek a gyerekek, hogy az egész napot a játszóházban töltsétek? - nevetett fel hangosan, de a következő pillanatban elfehéredett az arca és kezével az egyik fotelbe kapaszkodott. Szeme az ijedtségtől hatalmasra nyílt. Azonnal felugrottam, és oda siettem hozzá. Mielőtt elejthette volna a készüléket, átvettem tőle.

 - Mi történt? - segítettem leülni a szemem láttára összeomló nőnek.

 - Nico... - suttogta a nevet, majd felnézett rám és a szemeiből kicsordultak az első könnycseppek.

 - Mi történt vele? - csattantam fel türelmetlenül. - Anabell, mond már!? 

 - Nicot elütötte egy autó. Most...most viszi a mentő a San Rafaelbe - zokogott fel.

 - Úristen! - túrtam idegesen a hajamba. Lövésem nem volt, hogy mit kéne csinálnom, csak azt tudtam, hogy muszáj valahogy segítenem a teljesen magába roskadt lánynak. - Oké, először is higgadjunk le - fújtam ki a levegőt miközben Ana arcát figyeltem.

 - Én most nem tudok - ugrott fel hirtelen majd meglódult a bejárat felé. Keze kinyúlt a komódon lévő kulcsok egyikéért és már indult is a garázshoz.

 - Na nem! - kaptam ki a kezéből a karikán lévő fém darabot. - Te biztos nem vezethetsz - mutattam az egyre jobban remegő kezére.

 - De...

 - Nincs de! - vetettem véget a vitának. - Majd én beviszlek. 

Némán, gyötrődve tettük meg a kórházig vezető utat. Bell könnyei elapadtak, de látszott rajta, hogy az idegei pattanásig feszültek. Amint találtam parkoló helyet, kiugrottunk az autóból és futva tettük meg az utat a recepciós pultig.

 - Elnézést! A fiamat most hozták be mentővel. Elütötte egy autó - csuklott el a hangja Anának, ahogy megpróbálta megtudakolni, hol lehet a fia.

A pult mögött álló egy pillantásra se méltatta őt. Tovább böngészte a monitorját.

 - Bocsánat! - csattantam fel most már erélyesebben. - Azt kérdezte a hölgy, hogy merre találja a kisfiát?

A szőkeség felém fordult és mikor szemeiben felcsillant a felismerés szikrája, arcára széles mosoly ült ki. 

 - Igen, igen. A kisfiú a műtőben van, harmadik emelet... - folytatta volna készségesen, de mi nem vártuk meg, hogy befejezze, sietős léptekkel a lifthez mentünk és mikor kinyílt, beszálltunk. Óráknak tűntek a másodpercek mire feljutottunk a megadott emeletre. Szinte kirobbantunk a fém kalitkából és idegesen körülnéztünk a folyosókon. Az egyik fölött hatalmas betűk hirdették: Műtők. Arra indultunk és néhány pillanat múlva megláttuk az egyik ajtó előtt szomorúan üldögélő társaságot. Ana futni kezdett én pedig követtem.

 - Lina, Juni - térdelt eléjük és átölelte a szipogó gyerekeket. - Nincs semmi baj - próbálta nyugtatni a csöppségeket, nem nagy sikerrel.

 - Mi történt? - kérdeztem a könnyekkel küszködő idős nőt, akin látszott, hogy csak a kicsik miatt nem omlott eddig össze.

 - Nem is tudom - csóválta meg a fejét Molly. - Az egyik pillanatban még a kezemet fogta, a másikban pedig már kitépte magát onnan és megindult a kocsik közt. 

 - De hát soha nem csinált még ilyet - nézett fel ránk hitetlenkedve Ana, aki a lányát és Juniort ringatta az ölében.

 - Apához szaladt - mondta halkan Lina, mire mindannyian csodálkozva fordultuk felé.

 - Kihez? - kérdezte Bell elszörnyedve.

 - Úgy látta, mintha apa sétált volna a túloldalon - hajtotta le a fejét a kicsi. - Csak köszönni akart neki..

 - Istenem - sóhajtott fel a nő. - Kimi Olaszországban van. Biztos, hogy nem őt látta - magyarázta nekünk.

A beszélgetés ennél a pontnál megszakadt. Mindannyian a saját gondolataink közé menekültünk és vártunk, hogy végre kinyíljon a műtő ajtaja és megtudjuk. hogy mi van Nicoval. Órákig ültünk ott, hiába. A két pöttöm elaludt Anabell karjai közt, míg Molly a fejét a falnak döntve imádkozott, legalábbis az apró szájmozdulataiból ezt szűrtem le. Én pedig... Nos nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben. 

Mikor már épp azon gondolkodtam, hogy felajánlom Anának, elviszem a kicsiket haza, kinyílt az ajtó és egy zöld köpenyes orvos lépett ki rajta. Szeme alatt hatalmas karikák kéklettek a fáradtságtól. 

 - Seňora Montgomery? - pislantott Bell felé, aki bólintott. - Dr. Jose Pintal vagyok. Én műtöttem meg a fiát. 

Molly, mintha tudta volna, hogy mi következik, felkeltette a kicsiket és mindenféle finomságot ígérve nekik elindult velük a lifthez, hogy aztán megkeressék a büfét.

 - Hogy van Nico? - csuklott el a nő hangja miközben figyelte, hogy az orvos leül mellé. 

 - Nos, azt hiszem az a legtisztább, ha nem keltek hiú reményeket önökben. A kisfiút hatalmas ütés érte mikor elütötték és ennek következtében métereket repült és egy másik autó szélvédőjén landolt - vázolta a helyzetet amitől Ana a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a fájdalmas kiáltását. - A combnyaktörésen és a felkartörésen kívül a legsúlyosabbnak a koponyaalapi törés mondanám. Sajnos ennek következtében koponyaűri vérzés lépett fel, de sikeresen leszívtuk a vérömlenyt - sorolta mire Bell nem bírta tovább és zokogni kezdett. Mellé ültem és magamhoz húztam, hogy vigasztaljam. Sírásától alig hallottam az orvos további beszámolóját, amiben ecsetelte, hogy miket kellett megtenniük, hogy elhárítsák az életveszélyt Nico feje fölül.- Sajnálom - sóhajtott fel végül az orvos. - Mi mindent megtettünk ami a mai orvostudomány eszközeivel lehetséges, innen már csak a fián múlik minden. De ne aggódjon nagyon kemény kissrác, harcolni fog. Most még kb. egy órát bent tartják a műtőben, aztán átviszik az intenzívre. Oda bemehetnek majd, de megkérem önöket, hogy a fertőzés veszély miatt egyszerre csak egy látogató legyen bent a kicsinél - eresztett meg egy halovány mosolyt majd felállt. - Ha bármi kérdésük van, keressenek meg nyugodtan - köszönt el, magunkra hagyva minket a kihalt folyosón. 

Percekkel később Ana sírása alább hagyott, majd meg is szűnt. Felemelte a tekintetét és szinte mellbe vágott az a fájdalom, ami az íriszeiből sugárzott felém. 

 - Ugye túléli? - kérdezte rekedt suttogással.

 - Ne kérdezz hülyeségeket - simítottam ki egy nedves hajszálat az arcából. - Pár év múlva csajozós dumának fogja használni ezt a történetet - kacsintottam rá Bellre, aki erre hozzám bújt.

 - Köszönöm.

 - Mégis mit? - értetlenkedtem.

 - Azt, hogy elhoztál, hogy itt vagy és...

 - Csssh - tettem az ujjamat a szájára, hogy elhallgattassam. - Erre valók a barátok, nem?

 - De - mondta miközben szemei szomorúbban csillogtak, mint valaha. - Azt hiszem fel kell hívnom Crist, meg... - harapta el a mondat végét idegesen.

 - Meg Kimit - fejeztem be helyette.

 - Igen, hiszen ő az apja és ha valami.. - csuklott el a hangja.

 - Ana - fordítottam magam felé. - Ne is gondolj erre! - mordultam rá. - Minden rendben lesz!

 - Oké, ha te mondod, neked elhiszem - húzta apró mosolyra a szája szélét aztán a telefonjáért nyúlt. 

Csigalassúsággal kereste ki a finn nevét a telefonkönyvből, majd nagy nehezen rávette magát, hogy megnyomja a hívás gombot. Ajkát beharapva várta, hogy felcsendüljön a férfi hangja.

 - Szia! - nyögte fájdalmasan a vonalba, mikor végre összekapcsolták őket. - Azt hiszem ide kellene jönnöd. Nico kórházban van...

Las Puertas II. évad. 11. rész.

Leroy

   Kapkodva szálltam ki az autómból Ana étterme előtt. Már abból is sejtettem, hogy valami gond van, mert felhívott, de a betört ablakok látványa bizonyossá tette ezt. Megrökönyödve néztem végig a mindig elegánsan megterített asztalokon ahol most üvegcserepek csillogtak a nappali fényben.

 - Ana, jól vagy? - nyitottam be az irodába, mellőzve a kopogást és szemeimmel azonnal a törékeny nő állapotát mértem fel. Megnyugodva láttam, hogy neki semmi baja, így kérdő tekintettel fogadtam a halvány mosolyt amivel megajándékozott. - Mi a fene történt itt?

 - Szia Leroy! - sóhajtott fel amit a megkönnyebbülésének tudtam be. - Először is foglalj helyet - mutatott a vele szemben lévő székre. - Megkínálhatlak valamivel?

 - Bébi, ne húzd az időt! - csattantam fel most már idegesen, de közben azért leültem.

 - Oké - nézett rám az ajkait harapdálva. - Szóval az van, hogy ahogy te is láttad, akadt egy kis gondom...

 - Te azt ott kis gondnak nevezed? - vágtam türelmetlenül a szavába miközben kifelé mutattam.

 - Lee, kérlek - pislogott rám könyörgő tekintettel. - Hallgass végig!

 - Oké - emeltem fel a kezeimet majd hátra dőltem a székben és megfogadtam, hogy akárhogy is, de kibírom beszólás nélkül azt a pár percet, amíg Ana elmeséli, hogy mi történt itt. Bár ahogy elnéztem a kárt, volt egy sejtésem és meghallgatva az előttem ülő, kezét tördelő nőt ez a végére be is igazolódott.

 - Érted már? Te vagy az egyetlen akihez fordulhattam - fejezte be a mondandóját és gyönyörű íriszei most várakozón meredtek az arcomra.

 - Mióta?

 - Mi..? Nem értelek - hebegte.

 - Mióta fenyegetnek? - mordultam fel, elharapva a szitoközönt ami kifelé igyekezett belőlem.

 - A nyitás óta - suttogta szemeit lesütve.

 - Bassza meg! - csaptam az asztalra majd felugorva a helyemről, fel-alá kezdtem sétálni. - Miért csak most szólsz? Ezt már csírájában el kellett volna fojtani!

 - Azt hittem egyedül is megoldom. Reménykedtem benne, ha nem foglalkozom velük, feladják - magyarázta könnyes szemekkel, amibe a szívem belesajdult. - Tudsz segíteni? - pislogott rám reménykedve és én csak most néztem meg tüzetesebben az arcát. Az ámulattól majdnem eltátottam a számat.

 - Hova lett a hajad? - bukott ki belőlem. - Nem mintha, nem lennél így is gyönyörű, csak...

 - Odaadtam egy szervezetnek - vonta meg a vállát. Elég buta pofát vághattam, mert azonnal magyarázatba fogott. - Cris látogatóban volt egy kórházban ahol rákos kisgyerekek vannak. A kemoterápiától kihullott a hajuk és úgy gondoltam, hogy így is-úgy is levágattam volna, miért ne adhatnám nekik?

 - Csodálatos nő vagy - sóhajtottam fel lemondóan, hiszen az iránta érzett érzéseimnek már nem volt helye köztünk. Halvány mosollyal az arcomon figyeltem a bókomtól pirosló arcát. Örültem, hogy még a portugál sem volt képes megváltoztatni. Ana ugyanaz a lány volt, mint eddig.

 - Szerinted mit csináljak? - szakított ki képzelgéseim örvényéből Bell rekedtes hangja.

 - Azt hiszem én ... - kezdtem bele, de aztán elharaptam a mondatot, nem akartam, hogy rájöjjön mekkora felelősség terheli a vállamat a történtek miatt. Elővettem a telefonomat, kikerestem az ismerős számot. Anára villantottam egy bárgyú mosolyt majd magára hagytam az irodában és kisiettem az utcára. Idegtől remegve túrtam a hajamba és vártam, hogy a hívott fél felvegye. Mikor ez megtörtént alig bírtam magammal, hogy ne tépjem le a golyóit még így a készüléken keresztül is.

 - Baj van Főnök? - hallottam meg Boris csodálkozó hangját. Ő is tudta, hogy csak akkor hívom, ha valami komoly dologról van szó.

 - Ki adott engedélyt a mai akciótokra?

 - Nem értem...

 - Azt kérdeztem - emeltem fel a hangomat -  ki mondta nektek, hogy törjétek be a Los Gemelos kirakat üvegeit? Ki engedte meg egyáltalán, hogy magán akciózzatok a hátam mögött?

 - Ööö... Egyik fenyegetésünkre se reagált, így Igornak elege lett abból a lúvnyából. Úgy gondolta, hogy ideje megleckéztetni a kicsikét.

 - Akkor most jól figyelj arra, amit mondok, és add át Igornak is az üzenetemet. Történetesen az a lúvnya - nyomtam meg gúnyosan a szót - az egyik barátom. Ha megtudom, hogy valamelyiktek keresztbe tesz neki, bármivel megbántja vagy csak csúnyán néz rá, teszek róla, hogy egy csodaszép korzikai nyakkendő díszelegjen az ingén. Világos? - kiabáltam bele a készülékbe fojtott hangon.

 - Pe-persze Főnök - dadogta Borisz idegesen. - Ha tudtuk volna...

 - Most már tudjátok! - csattantam fel. - Ez volt az utolsó, hogy a kérdezésem nélkül csináltatok valamit! Értve?

 - Igen.

 - Ennek örülök. Mond meg Igornak, hogy este találkozunk a szokott helyen - vetettem még oda, majd köszönés nélkül kinyomtam a készüléket. Neki dőltem az autómnak és a levegőt kifújva felnéztem az égre. Próbáltam rendbe szedni a gondolataimat. Ha Ana időben szól, elejét vehettem volna ennek az egész szarságnak. Visszakanyarodtam a a nőhöz, aki tőlem kért segítséget. Vajon honnan tudta, hogy én vagyok a problémájára a megfelelő ember? Soha nem mondtam neki, hogy milyen kapcsolataim vannak Madrid sötétebb oldalával.

Visszamentem az irodába. Ana kérdő tekintetével követve foglaltam helyet vele szemben. Egy ideig csak néztük egymást, végül ő törte meg a köztünk feszülő csendet.

 - Kivel beszéltél?

 - Az egyik ismerősömmel.

 - És tud segíteni? - tette fel a kérdését azonnali válaszra várva.

 - Honnan tudtad? - bukott ki belőlem, miután egy bólintással megnyugtattam őt.

 - Mit?- sütötte le a szemeit zavartan.

 - Azt, hogy nekem kell szólnod - hajoltam felé kíváncsian.

 - Én... - akadt el a szava azután pedig egy hatalmas sóhaj hagyta el az ajkát. - A klubban hallottam, hogy többen is arról beszéltek, hogy közöd van az...

 - Alvilághoz. Mond csak ki nyugodtan - dőltem hátra a székemben.

 - Tehát igaz - villantak rám a csodálatos kék szemek szomorúan.

 - Erre most mit mondjak? - tártam szét a karjaimat. - Igen, van érdekeltségem benne - vallottam be a féligazságot. 

Az ő érdekeit figyelembe véve, nem szerettem volna mindent felfedni előtte. Minél kevesebbet tud, annál jobb. Ez a tudatlanság védte meg őt akkor is amikor a klubban dolgozott és azt akartam, hogy ez így is maradjon.

 

Las Puertas II. évad 10. rész

Ana

   - Nem tudom Alejandro! - kiáltottam fel idegesen. Arcomat a kezeim közé ejtettem, a szemeimet lehunytam és mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. - Ne haragudj - pislogtam aztán a szakácsomra, aki kérdőn nézett rám.

 - Nem teszem. Tudom, hogy most óriási nyomás van rajtad - eresztett meg felém egy halvány mosolyt -, de akkor is kezdened kell ezzel a helyzettel valamit és ha nem tudod, mit akkor talán beszélned kéne valamelyik barátoddal...

 - Szó sem lehet róla! - csattantam fel újfent. - Még csak az hiányozna, hogy belevonjam valamelyiküket. Így is épp eléggé középpontba kerültem - húztam el a számat, ahogy eszembe jutottak a két hete kezdődött címlap sztorik, amik rólam és Kimiről szóltak. A Crissel való kapcsolatomra még nem jöttek rá, de éreztem, hogy már nem sok időnk van és az is napvilágra kerül.

 - Pedig nem hiszem, hogy nélkülük véget tudsz ennek vetni - húzta ki a velem szemben lévő széket és ráült. - Nézd, ezek az emberek nem kispályások. Mióta megtudták, hogy kinek az exe vagy, még többet követelnek.

 - Tudom, tudom - sóhajtottam fel csüggedten majd hátradőltem a székemben. Mióta megnyitottam az éttermet és láthatóan beindult, megkeresett egy csoport, akik védelmi pénzt követeltek. Elég sokáig le tudtam szerelni őket, de mióta napvilágra került a volt viszonyom a finnel, vérszemet kaptak. Az eddig követelt pénz háromszorosát akarták és mivel most sem fizettem, egyre durvább "balesetek" történtek. Érdekes módon egyszerre romlott el az összes hűtőm, majd a friss árú nem érkezett meg időben, de a mai volt a legrosszabb. Mikor megérkeztünk a nyitásra, az utca felé lévő összes ablak be volt törve. Azonnal tárcsáztam az üvegest és amíg ideért, mi összetakarítottunk, de ma már nem tudtunk kinyitni, úgyhogy az egész nap mehetett a kukába.

 - Elég egyértelmű volt az üzenet, fizetsz vagy tönkre tesznek - mordult fel Alejandro. - Felfogtad, hogy nem viccelnek? Lehet hogy legközelebb felgyújtják az egész kócerájt, vagy ...

 - Hé, nyugi - szóltam rá az önmagát hergelő alkalmazottamra.

 - Ne haragudj, de nem tudok megnyugodni - ugrott fel majd mászkálni kezdett az irodámban. - Van fogalmad róla, hogy mit jelent nekem ez a hely? Imádok itt dolgozni. Szeretem a munkatársaimat, jól kijövök a főnökkel - nézett rám - arról nem is beszélve, hogy simán el tudom tartani a családomat a fizetésemből. Baromira nem szeretném elveszíteni!

 - Mert szerinted én azért güriztem ennyit, hogy ezek a mocskok  idejöjjenek és mindent tönkre tegyenek?

 - Nem, persze, hogy nem, de neked sokkal egyszerűbb.

 - Igen? - emeltem meg a szemöldökömet. - És ugyan miért?

 - Neked ott vannak a híres barátaid, ha valami történne veled, attól még nem kerülnél az utcára...

 - Ó, szóval erről van szó? - néztem rá hitetlenkedve. - Azt gondolod, hogy ezt itt - mutattam körbe - ajándékba kaptam?

 - Miért, nem? - méregetett lekezelően.

 - Vedd tudomásul, hogy nem! Amit ebbe az étterembe öltem, annak minden egyes filléréért keményen megdolgoztam!

 - Ja - húzta el a száját.

 - Úgy gondolod, hogy hazudok? - meredtem rá gyilkos tekintettel. - Gőzöd sincs arról, hogy honnan jöttem és arról se, hogy miken mentem keresztül. Van fogalmad róla, hány éjszakán át kellett elviselnem kéjsóvár pasasok fogdosását? El tudod képzelni, hogy milyen undorító dolog, ha egy izzadt, büdös, tapadós kezű alak fizeti ki az öltáncot és ahelyett, hogy otthon lennél a gyerekeiddel, egy alkoholtól bűzlő bankár suttogja lihegve a füledbe, hogy mit és hogyan csinálna veled, ha elmennél vele szobára? Úgy gondolod, hogy olyan nő vagyok, aki engedi egy pasinak, hogy kitartsa, mert akkor nagyon nagyot tévedsz. Soha, érted soha a büdös életben nem engedtem, hogy bárki is beleszóljon az életembe - kiabáltam a döbbent arcába.

 - É..értem - pislogott rám még mindig furcsán.

 - Nem, nem hiszem - ráztam meg szomorúan a fejem miután kissé lehiggadtam.

Pár percre néma csend vett körbe minket. Láttam az előttem lévő arcán, hogy még mindig emészti amit az előbb mondtam. Nem akartam ennyire letámadni, de a mostanában felgyülemlett feszültség így távozott belőlem.

 - Ne haragudj - nyögte ki Alejandro nagy sokára.

 - Nem, te ne haragudj. Mostanában minden a feje tetejére állt körülöttem és te voltál az akin lecsapódott a mérgem - szabadkoztam. - Viszont szeretném, ha az eszedbe vésnéd, ez az étterem teljes egészében az enyém. Senki nem adott bele egy fityinget sem és pont ezért minden döntés is az enyém, márpedig én úgy gondolom, hogy erről a zsarolásról nem akarok senkinek se szólni. - néztem határozottan a szakácsom szemébe.

 - Felfogtam - bólintott komolyan.

 - Köszönöm - sóhajtottam fel.

 - De még mindig ott lóg a levegőben a kérdés, hogy mihez fogsz most kezdeni?

 - Még nem tudom - vallottam be kelletlenül. - Talán mégis beszélnem kellene velük - morfondíroztam hangosan.

 - Ne csináld! Ha egyszer fizetsz, vérszemet kapnak és soha többé nem tudod leállítani őket.

 - Pont ezért nem akartam eddig se engedni nekik, de amit ma tettek, azzal azt üzenték, hogy ez csak a kezdet. Ma a kirakat, holnap akár Briana, Lucy, Jorge, Pedro vagy éppen te leszel a következő célpont - túrtam a hajamba zaklatottan.

 - Vagy éppenséggel te - értette meg az indokaimat végre.

 - Semmi nem ér annyit, hogy emberi életek legyenek veszélyben - magyaráztam halkan.

 - Gondolod, hogy odáig merészkednének, hogy...

 - Remélem, hogy nem - vágtam a szavába, mert nem akartam kimondva hallani a szavakat, amik így is mázsás súlyként nehezedtek ránk.

 - Nincs olyan ismerősöd, aki esetleg benne van a... - vakarta meg feszülten a nyakát.

 - Miben?

 - Mivel az előbb hozzám vágott szavaidból azt vettem ki, hogy egy éjjeli bárban dolgoztál - feszengett a székben nyugtalanul - ezért biztos ismersz valakit, aki érintett az alvilág dolgaiban.

Két pillanatig úgy néztem rá, mint aki megőrült, majd bevillant egy név, aki talán úgy tud segíteni, hogy nem érzem tőle lekötelezettnek magam.

 - Azt hiszem beugrott valaki - nyúltam a telefonomért majd ránéztem Alejandrora.

 - Már megyek is - tette fel a kezeit és kilépve az irodámból becsukta maga mögött az ajtót.

Tekintetemet újra a készülékemre fókuszáltam, legörgettem a keresett névhez, majd megnyomtam a hívó gombot. Néhány pillanatot várnom kellett, míg az illető felvette.

 - Hola Szépségem! Ezer éve nem beszéltünk. Mi van veled és a törpékkel? Még mindig a portugállal vagy?- szólt bele a vonalba a hívottam.

 - Szia! - nevettem fel a hangját hallva. - Köszönöm kérdésed, a törpék jól vannak, Cris is meg van még. Viszont jó lenne beszélnünk!

 - Baj van? - váltott át a hangja aggódóvá.

 - Úgyis lehet mondani - húztam el a számat.

 - Anabell, ne idegesíts! Mond már mi van, mert a frászt hozod rám!

 - Ez nem telefon téma. Ha ráérsz, ide tudnál jönni az étterembe? - kértem halkan.

 - Ez kérdés volt? Azonnal indulok.

 - Oké, de ha dolgod van...

 - Mondom indulok! - csattant fel ellentmondást nem tűrve a hangja.

 - Rendben és Leroy...

 - Igen?

 - Köszönöm - mosolyodtam el szívből a mai napon először.

Jó érzés volt tudni, hogy számíthatok rá. Ő volt az egyetlen olyan férfi, akitől nem szégyelltem segítséget kérni, mert tudtam, hogy nem vár érte semmiféle ellenszolgáltatást és később sem fogja a fejemhez vágni, hogy neki köszönhetek mindent.