2015. december 10., csütörtök

Las Puertas II. évad 3.rész

Sergio

 Elmerengve néztem ki az ablakon, ahonnan pont ráláttam a szomszédom kertjére. A szívem fájdalmas dobbanásokkal hozta tudtomra, hogy amit látok az nem egy álom, hanem a szomorú valóság. Ana és az ikrek beköltöztek Ronaldohoz. Figyeltem ahogy a portugál a teraszon állva, átöleli a nőt és magához húzza egy csókra, arra a csókra amire a világon mindennél jobban vágytam.
 - Nem jössz vissza az ágyba? - simult hozzám hátulról az aktuális barátnőmnek kikiáltott hölgy teste. A csalódottság - ami akkor fészkelte be magát a lelkembe, mikor Cristiano bejelentette, hogy Bell igent mondott neki - előhozta belőlem a kicsapongó férfit. De hiába csillapítottam a szexuális frusztrációmat minden héten más nővel, nem tudtam elfelejteni a lányt. Belülről fájdalmasan marcangolt a hiánya.
 - Megyek - fordítottam el a tekintetemet az ablakról és egy hamis mosolyt villantottam a szőkeségre, aki ezután ringó csípővel indult el a lépcsőn, a hálóm felé. A testem boldogan üdvözölte a mozdulatot, de a lelkem néma maradt.

Ana

  Az utolsó dobozt is sikerült végre kipakolnom, így elégedett mosollyal az arcomon néztem szét az új otthonunkban. Ahogy Crisnek ígértem, megbeszéltem a gyerekeimmel, hogy ők mit gondolnak erről az összeköltözésről és legnagyobb döbbenetemre, mindketten örültek neki, így nem volt más lehetőségem, mint engedelmeskedtem a szelíd erőszaknak. A legfurcsább pedig az volt, hogy még Molly is támogatta az ötletet. Azt mondta, itt az ideje, hogy boldog legyek és úgy látja, hogy a portugál mellett ez sikerülhet.
 - Kész vagy? - lépett be a szobába Lexy, aki majd kiugrott a bőréből mikor meghallotta, hogy mit tervezünk. Ő volt a leglelkesebb segítőm az elmúlt napokban.
 - Ennyi volt - lóbáltam meg a kezemben lévő üres karton dobozt. 
 - Akkor azt hiszem ez most ránk fér - nyújtott felém egy poharat, amiben valami színes folyadék leledzett.
 - Mi a csuda ez? - szagoltam bele kíváncsian.
 - Fogalmam sincs - vonta meg vigyorogva a vállát -, de az íze jó - kortyolt bele a poharába amit leutánoztam.
 - Hm - ízlelgettem a furcsa folyadékot - tényleg egész jó.
 - Köszi - szélesedett ki a mosolya. - Imádok kísérletezgetni.
 - Azt vettem észre - néztem jelentőségteljesen a szőkéből égszínkékre változtatott hajára.
 - Ja, hogy ez? - kapta oda a kezét. - Ez csak egy kis fricska annak a sok firkásznak, aki a nyomomban vannak mióta kitudódott, hogy Messel járok - húzta el a száját. - Inkább erről írjanak, mint valami hülyeségről aminek semmi igazság tartalma nincs.
Elgondolkodva meredtem rá. Nem gondoltam volna, hogy az én mindig vidám barátnőm ennyire besokall néhány újságírótól. Bár el kell ismernem, hogy mikor kipattant az ügy szegény lány nem tudta, hogyan kezelje a dolgot, de aztán megedződött. Ettől a gondolattól kirázott a hideg és önkéntelenül is végig gondoltam, vajon mit tennének velem és a kicsikkel, ha minden napvilágot látna ami most körülöttünk zajlik.
 - Ne aggódj! - tette a karomra a kezét. - Cris mindent elkövet, hogy ne kelljen ezzel foglalkoznod.
 - Igen, tudom, de ő sem mindenható - sóhajtottam fel. - Eddig lehet, hogy sikerült kikerülnünk őket, csak szerintem az, hogy ideköltöztünk, fel fogja hívni ránk a figyelmet - vallottam be a legnagyobb félelmemet.
 - Ez igaz - bólintott a barátnőm elkomolyodva. - Ezért féltél belevágni?
 - Ezért is - tettem le a kezemből a kiürült poharat és az ablakhoz léptem - illetve főleg ezért - sütöttem le zavartan a szemeimet. 
 - Mi volt a másik ok? 
Hallottam a kérdést és tudtam, hogy Lexy türelmesen vár a válaszra, mégsem akaródzott kimondanom. Tekintetem a mellettünk lévő ház ablakaira kalandozott. Mióta Cris közölte a csapattal, hogy összeköltözünk, Sergio teljesen elzárkózott előlem és ez fájt. Nem tudom miért, de hiányzott a nevetése, a bohóckodása és még az illata is, de nem értettem, hogy miért.
 - Ana - lépett mögém a barátnőm - biztos, hogy jól döntöttél?
 - Nem tudom - vallottam be halkan. - Már semmit nem tudok - gördült le az első könnycsepp az arcomon., amit még jó néhány követett. - Annyira összezavarodtam. Az egyik pillanatban még azt élvezem, hogy Kimi ölel, a másikban Crissel vagyok boldog, de Sese is hiányzik - emeltem fel könnyáztatta tekintetemet Lexyre. - De ez nem én vagyok! Én nem ilyen vagyok! - szakadt fel a torkomból egy elfojtott kiáltás.
 - Tudom - ölelt magához a lány. - Szerintem csak túl sok ez most neked egyszerre. Megnyitottad az éttermet, megtalált az exed, összeköltöztél a portugállal. Mindenki összezavarodna ennyi mindentől. Szerintem adj egy kis időt magadnak, hogy leülepedjenek a dolgok - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. - De ugye tudod, hogy én mindig melletted leszek?
 - Köszönöm - mosolyodtam el halványan. - Te vagy a legjobb barátnőm.
 - Az egyetlen barátnőd - vigyorodott el Lexy.
 - Az lényegtelen - csóváltam meg a fejemet.
 - Hé! Mi folyik itt? Külön buliztok? - hallottuk meg Cris szemrehányó hangját az ajtóból, mire mindketten elnevettük magunkat. - Kicsim, te sírtál? - sietett hozzám aggódva, mikor meglátta a könnytől maszatos arcomat.
 - Csak elfáradt egy kicsit - segített ki a helyzetből Lexy, amiért én hálásan néztem rá.
 - Miért nem szóltál? - simított végig az arcomon a portugál. - Nem kellett volna annyit dolgoznod, megcsináltam volna én.
 - Semmi bajom, csak most jött ki rajtam az utóbbi napok feszültsége - álltam lábujjhegyre és egy csókot nyomtam a csatár szájára.
 - Ismerek egy sokkal jobb módszert a stressz levezetésére - súgta a fülembe, hogy csak én halljam, de a szavaitól az arcom árulkodó bíborvörössé változott.
 - Na én léptem fiatalok! - röhögött fel a barátnőm. - Zárjatok be utánam, ha kettesben akartok maradni - intett, majd magunkra hagyott minket. 
Alig csukódott be az ajtó, Cris már az ajkaimat kényeztette, szoros ölelésbe vonva engem. Ezekben a pillanatokban elfelejtettem az összes kétséget ami megpróbált maga alá gyűrni. 
 

Cris

  Már vagy fél órája bámultam a karjaimban alvó nőt. Annyira gyönyörű volt, olyan törékeny, de az enyém, csakis az enyém. Nem is lehettem volna boldogabb, mint ebben a pillanatban, de mégis volt valami ami nem hagyott nyugodni. Tegnap délután mikor megláttam Ana könnyes arcát, a szívem összefacsarodott. Nem kellettek szavak, hogy tudjam mi bántja, hiszen én is észrevettem a hátvéd elutasító magatartását, amivel a szerelmemet büntette. Agyamat lassan öntötte el a düh vörös köde és mélyeket kellett lélegeznem, hogy uralkodni tudjak az indulataimon. Hogy jön ahhoz ez a köcsög, hogy fájdalmat okozzon a nőnek akit szeretek?
Mivel tudtam, hogy már nem fogok tudni visszaaludni, így óvatosan kimásztam az ágyból és egy boxert magamra kapva lesétáltam a konyhába. Furcsán csöndes volt a ház, hogy mindenki aludt, főleg a gyerekek hangja hiányzott. Önkéntelen mosolyra húzódott a szám mikor eszembe jutott, hogy milyen hangzavart tudnak csinálni együtt. Míg ezen gondolkodtam, beindítottam a gépet, ami nemsokára elkészítette nekem a teámat, amire még a Unitedes időkben szoktam rá. Csészémet a számhoz véve, fújni kezdtem a forró folyadékot és közben kibámultam az ablakon. Megvetően felhorkantottam, mikor megláttam, hogy Ramos éppen kikíséri az aktuális ágymelegítőjét a kapun. Mielőtt átgondolhattam volna, a bögrémet lecsaptam a konyhaasztalra és az ajtó felé tartva belebújtam az egyik, előszobában felakasztott melegítőfelsőmbe. Gyors lépésekkel tettem meg a távolságot és még az előtt odaértem a spanyol elé, mielőtt az becsukhatta volna az orrom előtt az ajtót.
 - Beszélnünk kell! - toltam félre az utamból és befurakodtam mellette a lakásba.
 - Gyere beljebb! - morgott idegesen a védő. - Nem hiszem, hogy van bármi is...
 - Kuss, most én beszélek! - rivalltam rá mikor szembe fordultam vele. - Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Hogy van pofád ahhoz, hogy bánatot okozz Anának?
 - Mi?...Én... - habogott és látszott az arcán, hogy halvány lila fogalma sincs róla, hogy miről beszélek.
 - Ne vágj közbe! - utasítottam megint. - Szerinted nem fáj neki, amit vele csinálsz? Teljesen elutasítod őt! Nem beszélsz vele, nem jössz el a kajálásokra! Ő sem hülye, nem veszi be, hogy mindig pont akkor van dolgod amikor összejön a csapat.
 - Nézd Cris - szólalt meg megtört hangon Sergio. - Nem hiszem, hogy nem érted, mit miért csinálok. Nekem is fáj, hogy téged választott és nem tudom elviselni, ha veled látom. Hát nem érted? Ha sokáig a közelében lennék, akkor hülyeséget csinálnék és ettől meggyűlölne!
 - Lehet, de te voltál az aki azt mondta, hogy bárhogy is választ, elfogadod, mert azt szeretnéd, ha boldog lenne - vágtam szemébe a régi kijelentését.
 - És? Így tettem nem? - csattant fel megint a hangja. - Elfogadtam, hogy te kellesz neki, de senki ne várja el tőlem, hogy örömtáncot fogok járni ezért.
 - Hát nem érted te idióta! - vesztettem el a türelmemet. - Ana nem teljesen boldog, mert közben elvesztett téged! - ordítottam az arcába az igazságot, ami nekem is pont úgy fájt, ahogy neki.
 - Hogy mi van? - pislogott rám meglepetten Sergio. - Ismételd meg!
 - Nem - zártam össze makacsul a számat. - Épp elég volt egyszer kimondani - sóhajtottam fel szomorúan. - Azt hiszem mégsem volt jó ötlet ide jönnöm - indultam meg az ajtó felé.
 - Állj, állj, állj! - nyúlt utánam az andalúz. - Ezt most úgy értsem, ahogy akarod, hogy értsem? - kérdezte zavarodottan.
 - Azt csinálsz amit akarsz - ráztam le magamról a kezét. - Én csak azt szeretném, ha többet nem kéne látnom egyetlen könnycseppet sem Ana arcán miattad - mondtam halkan, majd magára hagytam a férfit, hadd gondolkodjon a szavaimon. Tudtam, hogy most magam alatt vágtam el a fát és csak Anán fog múlni, hogy megtart-e vagy a mélybe ránt.